Magyar emigráció a lexikonokban

• E-mail

MAGYAR EMIGRÁCIÓ

Kettőt ismer ilyet a magyar történelem, t.i. a II. Rákóczi Ferencét (l. o.) és az 1849-iki emigrációt. Ez utóbbi nagy emigráció élén maga a volt kormányzó, Kossuth Lajos állott (l. o.). 1849 aug. 19. és 24-ike közt, Kossuth kiséretében, v. külön csapatokban Orsovánál hagyták el Magyarország határát. Ezek közt voltak gr. Batthyány Kázmér, a magyar kormány debreceni külügyminisztere, Szemere Bertalan miniszterelnök, Bem, Mészáros Lázár, Perczel Mór, Dembinski, Kmety, Guyon, b.  Stein tábornok, a lengyel Visocky, Zamoisky, Bulharin, gr. Monti, az olasz olasz légió vezére, gr. Batthyány István, gr. Vay László, Ihász Dániel, Asbóth Sándor ezredesek, Balogh János, Ludvigh János, Perczel Miklós,Bittó István, Hajnik Pál, Házmán Ferenc, Katona Miklós, Berzenczey László képviselők s többnyire kormánybiztosok, Egressy Gábor, a nagy szinész és kormánybiztos, Gyurman Adolf és Bangya János hírlapíróók stb. Batthyány Kázmérral együtt ment neje; Kossuthot  és Perczel Mórt csak később követhette családja. Szemere Bertalan, Hajnik, Bittó és Ivánka Zsigmond előlegesen ellátván magukat útlevelekkel, szerencsésen Franciaországba v. Angliába jutottak, hol velük csak későbben találkoztak az emigráció többi tagjai. Mások, mint a nemzeti kormány politikai s diplomáciai ügyvivői, már külföldön voltak; így gr. Andrássy Gyula a fényes portánál, Szalay László Angliában, gr. Teleki László a francia udvarnál, Beöthy Ödön bihari főispán s főkormánybiztos; megmenekültek továbbá:  Irányi Dániel, Beniczky Lajos, b. Jósika Miklós, Vukovich Sebő igazságügyminiszter, Horváth Mihály püspök, kultuszminiszter,  Almásy Pál, a képviselőház elnöke Debrecenben, Gorove István, gr. Teleki Sándor,Pulszky Ferenc, Rónay Jácint, gr. Asztalos Lónyay Menyhért, gr. Bethlen Gergely, gr. Csáky László, nemeskéri Kis Miklós ezredes, Csernátony Lajos, Türr István, későbben olasz tábornok, ki Napoleon császár rokonságába házasodott, Simonyi Ernő, b. Majthényi József, főrendiházi jegyző, Ács Gida ref. lelkész, a két Szabó s Mednyánszky Sándor ezredesek. Thaly Zsigmond stb. Végre egyesültek ezekkel a komáromi kapitulánsok: Klapka György tábornok, Ujházy komáromi polgári biztos, gr. Esterházy Pál, Puky Miklós stb. A hazát elhagyták, de a hazafiak emigrációjától elkülönözve éltek: a Klagenfurtba internált Görgey Arthur, ki vegyészeti tanulmányaiba temetkezett, s Madarász László a debreceni rendőrfőnök.

          Az ország déli határán, Kossuth társaságában említett menekültek, mintegy 686-an, Viddinben a török földre érkezve, kénytelenek voltak fegyvereiket a törökök kezébe letenni, s magukat a szultán oltalmába ajánlották. A nemesszívű szultán igen nehéz helyzetben volt. Az ausztriai császár a magyaroknak, az orosz cár pedig a lengyeleknek kiadatását fenyegető hangon követelte. A porta kitérő választ adott, mire az orosz és osztrák nagykövetek a diplomáciai viszonyt megszakították. Szeptember 18. értésükre adatott a legnagyobb veszélyben forgó menekülteknek, hogy a porta a fenyegető két nagyhatalom irányában azáltal remél a bajból kivergődni, ha az emigránsok az iszlámra áttérnek. Ez az ajánlat különböző hatást s elhatározást idézett elő a menekültek soraiban. 238 egyén, ezek közt nemzetiségre nézve 216 magyar (8 nő), 7 lengyel, 15 olasz, 3 tábornok (Bem, ki mindenre kész volt, csakhogy gyülölt ellenségével, az orosszal verekedhessék. Kmety és Stein), 3 ezredes s alezredes, 60 más főtiszt a 172 altiszt és közlegény, a képviselők közül Balogh János csakugyan áttértek. A többiek azonban, élükön Kossuthtal, kijelentették, hogy készebbek magukat a bakó bárdja alá kiszolgáltatni, mint atyáik hitét elhagyni.

                      Azalatt, a diplomáciai tárgyalások során, a császári udvarok némileg engedtek dölyfös követeléseikből s már csak annyit kivántak, hogy a menekültek Törökország belsejében őriztessenek. Emellett a bécsi kormány Hauslab tábornokot avégett küldte Viddinbe, hogy ott a magyar menekülteket amnesztia igéretével hazacsalogassa. S talált is sokakara akik az eddig történtek folytán elcsüggedve, hajlandók voltak a hazájukba visszatérést kockáztatni. Nemsokára 2000-nél több menekülttel tért vissza az értük küldött néhány gőzhajó, kiket azonban a Viddinben maradtak a boszankodás s megvetés minden jelével kisértek. A porta most az emigránsok jövő tartózkodási helyül a határtól távolabb fekső Sumlát tűzte ki. Az emigráció vezére ez alkalommal Viddin piacának egyik erkélyéről beszédet mondott, tudatva a nagylelkű szultán elhatározását, hogy atyai oltalmát a magyar emigránsoktól, kiknek üdvözletét s áldását küldi soha meg nem vonja, még akkor sem, ha ez birodalmának veszélyét idézné elő. Okt. 29. kezdődött meg a kivándorlás Viddinből Sumla felé több csapatban. Az első csapatot, mely 400 főnyi lengyelből állott, Bem, most már Murat pasa vezérelte s hozzá csatlakozott Mészáros és Vay László; okt. 31. következett 102 olasz, Monti gróf vezérlete alatt, nov. 1. indultak a renegátok Stein (Ferhad) és Kmty (Khamil, később Iszmail pasa) alatt 165 főre menő csapatban; a költözést nov. 3. a magyarok, 320-an fejezték be, kiket Kossuth, Batthyány Kázmér gr., s a két Perczel, Házmán Ferenc,Balog János, Egressy Gábor stb. vezettek. Sumlában hónapokig kellett bellebbezve maradniok, s ekkor se engedtetett nekik szabad távozás, sőt nemsokára Európa határain is tul, Kis-Ázsiának Kutahia nevű, kietlen, kopár vidékén fekvő városába bellebbeztettek, hova 1850 ápr. 12-én érkeztek. Helyzetük mindinkább csüggesztő és vigasztalan lett. Ezt Kossuth a kétszínű európai diplomáciának, különösen a nagyon is óvatos lord Palmerstonnak tulajdonította. Végre az északamerikai államok léptek erélyesen közbe s kieszközölték, hogy Magyarország volt kormányzója amerikai hadihajón a szabad államok földére vitessék, mint ezek vendége. Kossuth Gibraltárban elhagyta az amerikai hajót s angol hajón, miután a Franciaországon való keresztülutazást Napoleon, a köztársaság elnöke, nem engedte meg, átment Angliába s előbb annak nagyobb városaiban, majd az északamerikai szabad államokban körutat téve, fényes szónoklataival ismertette a magyar nemzeti ügyet, a szabadságharcot s ennek elbukása okait. Rajongó részvétet ébresztett a magyarok iránt az angol s amerikai szabadságszerető népeknél, kényszerítve ezáltal a népektől függő kormányokat is a zsarnokilag eltiport magyarság felkarolására. Angliából 1854. hajózott át Amerikába, hogy megköszönje az Egyesült-Államok kongresszusának s elnökének az emigráció menekülhetését Kutahiából. Az angol nyelvet annyira sajátjává tette, hogy ékesszólását a született angolok is bámulták.

Kossuthnak Amerikából visszatérése után következett a M. politikai és diplomáciai szereplése. Ezzel telt el a száműzetés mintegy tíz évig tartó második időszaka. III. Napoleon francia császárnak az olasz függetlenség érdekében Ausztria ellen kezdett háborúja, melyben kezdettől fogva résztvett a magyar emigrációnak ezentúl Olaszországban tartózkodó tekintélyes része, élénk reményekre ébresztette őket. A villafrancai béke nagyon lehangolta e remélyeket, bár Napoleon s az olasz miniszter, Cavour érdekei még folyvást szükségessé tették a közreműködést s a magyar kérdés fenntartását. De Garibaldi felkelése, kinek harcaiban számos magyar emigráns (ezek közt Türr tábornok) jelentékeny részt vett, szükségtelenné tette a külháborut; Olaszország önerejével felszabadította magát. Napoleon pártfogása megszünt, Cavour is meghalt s ezzel véget ért a magyar száműzöttek tettleges működése s Kossuth ez irányban való szereplése. Az emigránsok legnagyobb része meggyőződött, hogy a külföldről hazájának segélyt nem várhat. Ily hangulatban találta őket az 1867-iki kiegyezés és amnesztia, s azok nyomán, kik már előbb jónak látták maguknak kegyelmet eszközölni, most már, igen kevés kivétellel, tömegesen visszatértek a hazába.

Az emigrációban főszerepet vittek Kossuthon kivül gr. Teleki László, Ludvigh János, Pulszky Ferenc, Klapka tábornok, b. Jósika Miklós, gr. Andrássy Gyula, stb. Küzdelmük nem mondható eredménytelenne. „Odisszeájuk – írja Pulszky – megszerezte a magyar névnek a tiszteletét még az óceánon túl is ; ha szenvedtek, szenvedéseik csak egyéniek maradtak, míg a nemzet ismeretessé lett ott is, ahol azelőtt nevét is alig hallották.”

Irodalom:

Veres Sándor, A magyar emigráció Keleten. 1889;

Egressy Gábor naplója ugyane tárgyról;

Kossuth Lajos, Irataim az Emigrációbóo, 1880-82;

Szemere Bertalan Naplója, 1869;

Pulszky Ferenc, Életem és korom, 1884;

Pap János emigráns jegyzetei nyomán;

Szalcer Sándor, A magyar emigráció Törökországban 1849-61;

Dancs Lajos, Töredék tíz éves emigracionális élményeimből;

László Károly, Napló-töredék, a török és amerikai emigrációból, 1887;

Figyelmessy Emlékiratai, Kaczián Géza közlése a Magyarország 1914. évf.

Forrás: RÉVAI NAGY LEXIKONA, 13 kötet, 144-145. oldal  

MAGYAR EMIGRÁCIÓ

Kettőt ismer ilyet a magyar történelem, t.i. a II. Rákóczi Ferencét (l. o.) és az 1849-iki emigrációt. Ez utóbbi nagy emigráció élén maga a volt kormányzó, Kossuth Lajos állott (l. o.). 1849 aug. 20-ika körül lépte át a kormányzóval együtt menekült emigráns sereg Magyarország határát, hol a padisá vendégeinek címe alatt az európai diplomácia foglya lett. Kossuth kiséretében voltak, vagy külön csapatokban ugyanakkor lépték át a határt többek közt Batthyány Kázmér gr., a magyar kormány debreceni külügyminisztere, Szemere Bertalan miniszterelnök, Bem, Mészáros Lázár, Perczel Mór, Kmety, az angol Guyon Rikárd, Stein br., forradalmi tábornok, a lengyel Visocky, Zamoisky, Dembinsky őrnagy, az olasz légió vezére Monti gr., Batthyány István gr., Vay László gr., Ihász Dániel, Asbóth Sándor ezredesek, Balogh János, Ludvigh János, Perczel Miklós, Bittó István, Hajnik Pál, Hazman Ferenc, Katona Miklós, Berzenczey, Kórody, Makay, Faust, Szerényi képviselők s többnyire kormánybiztosok, Egressy Gábor, a nagy szinész és kormánybiztos több hirlapiró, u.m. Gyurman Adolf, Bangya János stb. Batthyány Kázmér gróffal együtt ment neke; Kossuth és Perczel Mór neje s családai csak később követhették férjeiket. Ezek közül Szemere Bertalan, Fülöp Lipót, Hajnik Pál, Bittó István, Ivánka Zsigmond előlegesen ellátván magukat útlevelekkel, szerencsésen megszöktek s tengeri úton Franciaországba v. Angliába jutottak, hol velük csak későbben találkoztak az emigráció többi tagjai. Mások az 1848-49-iki évek vezérfiai közül ekkor már, mint a nemzeti kormány politikai s diplomáciai ügyvivői, külföldön voltak, ugyszintén Andrássy Gyula gr. a fényes portánál, Szalay László Angliában, Teleki László gróf a francia udvarnál, Beöthy Ödön bihari főispán s főkormánybiztos; vagy más utakon menekültek, mint Pulszky Ferenc, Irányi Dániel, Beniczky Lajos, Jósika Miklós br., Vukovich Sebő igazságügyminiszter, Horváth Miháy püspök, kultuszminiszter Almásy Pál, a képviselőház elnöke Debrecenben, Gorove István, Rónay Jácint, Asztalos, Teleki Sándor gr., LónyayMenyhért, Bethlen Gergely gr., Csáky László gr., nemeskéri Kis Miklós ezredes, Csernátoni Lajos, Türr István, későbben olasz tábornok, ki Napoleon császár rokonságába házasodott, Simonyi Ernő, Majthényi József br., főrendiházi jegyző, a két Szabó s Mednyánszky Sándor ezredesek. Thaly Zsigmond stb. Végre egyesültek ezekkel a komáromi kapitulánsok: Klapka György tábornok, Ujházy komáromi polgári biztos, Esterházy Pál gr., Puky Miklós stb. A hazát elhagyták, de a hazafiak emigrációjától elkülönözve éltek: a Klagenfurtba internált Görgey Arthur, ki vegyészeti tanulmányaiba temetkezett, s Madarász László a debreceni rendőrfőnök, ki máig is Amerika földjét miveli.

Az ország déli határán, Kossuth társaságában említett menekültek a török földre érkezve, kénytelenek voltak fegyvereiket a törökök kezébe letenni, s magukat a szultán oltalmába ajánlották. A kormányzó eleve kieszközölte s biztosította maga s társai részére a barátságos fogadtatást.

Viddinben Kossuth s tábornokai és külügyi minisztere, Batthyány Kázmér gr. a várban s városban szállásoltattak el, a menekültek nagy tömege pedig a városon kivül s a szabad ég alatt tanyázott, s minthogy annyi vendég elfogadására nem volt kellő előkészület, eleinte élelemben s ruházatban nagy szükséget szenvedett. Tudtukra adatott, hogy mindaddig Viddinben kell tartózkodniok, mig sorsukra nézve a szultántól határozott utasítás nem érkezik. A nemes szivü szultán igen nehéz helyzetben volt. Az ausztriai internuncius az osztrák alattvalóknak, az orosz cár pedig a lengyeleknek kiadatását fenyegető hangon követelte. A porta kitérő választ adott, mire az orosz és osztrák követek ultimátumot adtak be, melyben kétszer huszonnégy óra alatt egyenes választ kivántak, ellenkező esetben a diplomáciai összeköttetés megszüntetésével fenyegetőztek. A nagyvezér tüstént összehivta az államtanácsot (divánt), hol hosszas és heves tanácskozás után a nagyvezér s a többség, az angol és francia követekkel eleve megállapodásra jutva, a ki nem adás mellett nyilatkoztak, s okaik kifejtése vétett a két császári udvarhoz rendkivüli követek küldését határozták el, mire az orosz és osztrák nagykövetek a diplomáciai viszonyt megszakították. Szept. 18. értésükre adatott a legnagyobb veszélyben forgó menekülteknek, hogy a porta a fenyegető két nagyhatalom irányában azáltal remél a bajból kivergődni, ha az emigránsok az iszlámra áttérnek, török alattvalók lesznek, a török hadseregben alkalmazást nyernek; ellenkező esetben a porta nem érzi magát elég erősnek kiadatásukat megtagadni, de azt tévén e kijelentéshez, hogy azért legkevésbbé sincsenek erre kötelezve, s magukkal e tekintetben egészen szabadon rendelkezhetnek. Ez az ajánlat különböző hatást s elhatározást idézett elő a menekültek soraiban. 238 egyén, ezek közt nemzetiségre nézve 216 magyar (8 nőt), 7 lengyel, 15 olasz, 3 tábornok (Bem, ki mindenre kész volt, csakhogy gyülölt ellenségével, az orosszal verekedhessék. Kmety és Stein), 3 ezredes s alezredes, 60 más főtiszt a 172 altiszt és közlegény, a képviselők közül Balogh János csakugyan áttértek. Kossuthban, kihez Batthyány Kázmér gr., Visocky Zamoisky lengyel főnökök, a Perczel testvérek stb. csatlakoztak, a porta e felhivása mély elkeseredést szült s mindezek kijelentették, hogy készebbek magukat a bakó bárdja alá kiszolgáltatni, mint multjukat beszennyezni s atyáik hitét elhagyni. Ez érzelmeknek Kossuth élénk kifejezést adott lord Palmerston angol miniszterelnökhöz intézett levelében, melyben egyszersmind felemliti az emigránsok mostoha ellátását s inségét. Ez utóbbi bajon szept. hó közepe óta segítve lett; Konstantinápolyból érkezett utasítások folytán a szegény menekültek ruhával láttattak el, élelmezés tekintetében pedig a török seregekkel egyenlő lábra tétettek.

Azalatt egyre folytak a diplomáciai értekezések a letartóztatott menekültek sorsát illetőleg. Angol s Franciaország kormányai lágymelegen támogatták a porta megtaghadó válaszát, s annak fentartáásra segélyüket igérték, de nagyobb erélyt nem fejtettek ki; ellenben az angol nép szives részvétetmutatott. Erre azután a szászári udvarok némileg engedtek dölyfös követeléseikből s már csak annyit kivántak, hogy a menekültek szabadon ne bocsáttassanak s Törökország belsejében őriztessenek. Emellett a bécsi kormány Hauslab tábornokot a végett küldte Viddinbe, hogy ott a magyar menekülteket amnesztia igéretével hazacsalogassa. S talált is sokakara akik az eddig történtek folytán elcsüggedve, hajlandók voltak a hazájukba visszatérést kockáztatni. Nemsokára 2000-nél több menekülttel tért vissza az értük küldött néhány gőzhajó, kiket azonban a Viddinben maradtak, ékesszóló vezérük s főnökük nagy reményeiben osztozók, s az emigráció magasb céljait s feladatát szem előtt tartók, elmenetelük alkalmával a boszankodás s megvetés minden jelével kisértek. A porta most kijelenté, hogy az emigránsok jövő tartózkodási helyül a határtól távolabb fekső Sumlát tűzte ki. Az emigráció vezére ez alkalommal Viddin piacának egyik erkélyéről beszédet tartott, kijelentve a nagylelkű szu8ltán elhatározását, hogy Oroszország s Ausztria követeléseinek a kiadás kérdésében engedni nem fog s szavát sesküjét adta, hogy atyai oltalmát a magyar emigránsoktól, kiknek üdvözletét s áldását küldi soha meg nem vonja, még akkor sem, ha ez birodalmának veszélyét idézné elő. Ugyane lelkesült hangulattal fogadott beszédében a legvérmesebb reményeket hirdeté az elcsüggedteknek; elmondta, hogy a felmentő háboru, mely akkorig még kérdés alatt állott, most már bizonyos, s csak idő kérdése; a M. magas és mindig emelkedő pontot fgoglal el s ezúttal nem marad magára hagyatva, meert Török-, Angol-, Franciaország, Svájc a legerélyesebben támogatják, s el vannak határozva a magyar haza függetlenségét kivivni stb. Okt. 29. kezdődött meg a kivándorlás Viddinből Sumla felé több csapatban. Az első csapatot, mely 400 főnyi lengyelből állott,Bem, most már Murat pasa vezérelte s hozzá csatlakozott Mészáros és Vay László; 31. következett 102 olasz, Monti gróf vezérlete alatt, nov. 1. indultak a renegátok Stein és Kmty (török nevükön Férhad és Khamil pasák) alatt 165 főre menő csapatban; a költözést nov. 3. a magyarok, 320-an fejezték be, kiket Kossuth, Batthyány Kázmér gr., s a két Perczel, Hazman Ferenc, Balog János, Egressy Gábor stb. vezettek, s mintegy 40 nő kisért, ezek közt Batthyány Kázmér gr. hitvese. Sumlába megérkezve, a kitüntetett renegátok Ibrahim pasa kastélyában kényelmesen helyeztettek el, a keresztények részére pedig az u.n. «barlanghegy» jelöltetett ki lakásul.

A vérmes remények emigránsaink megszabadulását illetőleg nem egyhamar teljesültek; Sumlában hónapokig kellett bellebbezve maradniok, s ekkor se engedtetett nekik szabad távozás, sőt nemsokára Európa határain is tul, Kis-Ázsiának Kutahia nevü kietlen, kopár vidékén fekvő, szennyes városába bellebbeztettek s helyzetük mindinkább csüggesztő és vigasztalan lett. A törökök, mint Kossuth Kutahiában 1850 ápr. 13. kelt protestációjában mondja, vendégszeretetet ajánlottak s börtönt adtak, aminek nem a jóakar, de erőtlen szultán, hanem a kétszinü európai diplomácia, különösen a nagyon is óvatos lord Palmerston volt oka, bár a már Londonban más utakon összegyült emigránsok, különösen Angliában sok összeköttetéssel biró Pulszky Ferenc, s a Párisban lelkesen működő Teleki László gr. stb. mindent elkövettek, hogy a menekülteket kiszabaditsák. Végre az északamerikai államok léptek erélyesen közbe s kieszközölték, hogy Magyarország volt kormányzója amerikai hadihajón a szabad államok földére vitessék, mint ezek vendége. Mert bár a szabadság országaiban tartózkodó említett befolyásos emigránsok mindent elkövettek, hogy Kossuthot kiszabadítsák, de két éven át hiába ostromolták az óvatos államférfiakat s célt nem érhetvén, már a megszöktetés eszköreire gondoltak, melynek keresztül vitelére Hennigsen ajánlkozott. Az európai hatalmak nem szerették, hogy Kossuth Európában maradjon, s inkább óhajtották, hogy a távol Amerikában szerepeljen; tehát sem Olaszországban, sem Franciaországban nem engedték, hogy a hajóból kiszálljon, mert nagyhirü egyénisége már a kikötőkben is óriási hatást gyakorolt a tömegekre. Kossuth azonban nem engedte magát ekképen korlátozni, Gibraltárban elhagyta az amerikai hajót s angol hajón, miután a kiszállást Franciaországban sikertelenül kisérelte meg, átment előbb Angliába, s e szabad országnak öt rokonszenvesen váró népe közé megérkezve, kiszállása helyén, Southamptonban nagy ünepéllyel s óvációkkal fogadtatott, s előbb Anglia nagyobb városaiban, majd az északamerikai szabad államokban körutat téve, fényes szónoklataival felvilágosította a kevéssé ismert magyar nemzeti ügyet, a szabadságharcot s ennek elbukása okait, s meleg részvétet ébresztett a magyarok iránt az angol s amerikai szabadságszerető népeknél, kényszerítve ezáltal a népektől függő kormányokat is az ideiglen eltiport ügy felkarolására. Angliából 1854. hajózott át. Amerikába, hogy megköszönje az Egyesült-Államok kongresszusának s elnökének az emigráció menekülhetését Kutahiából. Amerikai útján kiséretében voltak Pulszky Ferenc, Hajnik Pál, Ihász Dániel stb. Az angol nyelvet annyira sajátjává tette, hogy ékesszólását a született angolok is bámulták.

Kossuthnak Amerikából visszatérése után következett a politikai működés, diplomáciai alkudozások s konspirációk kora. Az emigráció vérmesebb tagjai sokat reméltek, de lassankint kiábrándultak s elvesztették hitüket e működés sikerében. Ezzel telt el a száműzetés mintegy tíz évig tartó második időszaka. III. Napoleon francia császárnak az olasz függetlenség érdekében Ausztria ellen kezdett háboruja, melyben kezdettől fogva résztvett a magyar emigrációnak ezentul Olaszországban tartózkodó tekintélyes része, élénk reményekre ébreszté a vérmes képzelődőket. A villafrancai béke nagyon lehangolta eremélyeket,, bár Napoleon s az olasz miniszter, Cavour érdekei még folyvást szükségessé tették a közreműködést s a magyar kérdés fenntartását. De Garibaldi felkelése, kinek harcaiban a magyar emigránsok nagyszáma (ezek közt Türr tábornok) jelentékeny részt vett, szükségtelenné tette a külháborut; Olaszország önerejével felszabadította magát. Napoleon pártfogása megszünt, Cavour is meghalt s ezzel véget ért a magyar száműzöttek tettleges működése s Kossuth ez irányban való szereplése. Az emigránsok legnagyobb része meggyőződött, hogy a külföldről hazájának segélyt nem várhat. Ily hangulatban találta őket az 1867-iki kiegyezés s amnesztia, s azok nyomán, kik már előbb jónak látták mguknak kegyelmet eszközölni s hazaszállingózni, most már, igen kevés kivétellel, tömegesen visszatértek az új életre kelt hazába.

Az emigrációban főszerepet vittek a személyes érintkezés, levelezés, irodalom, zsurnalisztika útján, s fontos megbizatások teljesítése által a főintézőn kivül Teleki László gr. Puszky Ferenc, Klapka tábornok, Jósika Miklós br., Andrássy Gyula gr., Ludvigh János stb. Pulszky Naplója szerint különösen sok szivességet tapasztaltak az angoloktól, «kik a magyar ügynek s ezt képviselő személyeknek valódi barátai lettek s az olaszoktól is, hol őket többször felhasználták. Odisszeájuk megszerezte a magyar névnek a tiszteletét még az oceánon tul is; ha szenvedtek, szenvedéseik csak egyéniek maradtak, mig a nemzet ismeretessé lett ott is, ahol azelőtt nevét is alig hallották».

Az emigránsok számát illetőleg a Kossuth megszabadulásaig eltelt két év alatt Pulszky adatai szerint, 313 menekült iratott be a londoni menekültek könyvébe, s ezek közt 26 a lengyel légióból s néhány német is. Volt köztük sok közhonvéd, kik bátran itthon maradhattak volna. Ezek nagyobb része, szabad útjeggyel s némi pénzsegéllyel ellátva, Amerikába ment át, s az Angliában maradtak száma alig haladta meg a 80-at. Kutahiából Mészáros Lázárral, ki Kossuthot pár héttel megelőzte, a «Szultán» gőzösön ment Angliába 984 személy, kikhez a londoniakból 20 csatlakozván, ennyi ment át Amerikába. Ezeken kivül sokan a «Mississippi» hajón egyenesen Törökországból mentek Amerikába néhányan állandóan a török fővárosban s török hadseregben maradtak mások Párisban éltek; már ekkor a magyar emigránsok összes száma a külföldön nem ment többre nyolcszáznál.

Forrás: PALLAS NAGYLEXIKON