Indiai-magyar lexikon

• E-mail

Írta (gyűjtötte és összeállította): SZÖLLŐSI  ANTAL  

INDIAI-MAGYAR LEXIKON 

Indiában élt, vagy élő magyar (származású) személyek, egyesületek, folyóiratok, stb.

Magyarországon élt, vagy élő indiai (származású) személyek, utazók, stb.

TÁJÉKOZTATÓ VÁLOGATÁS

Az indiai magyar jezsuita misszió értesítője.

Polgár István , S.J. kiadásában és szerkesztésében jelent meg 1949-1965? között.

A kiadás helyei: Khari, 1949-1951; Morapai, 1958-ig; Raghabpur, 1965-ig; Boddipur, 19??; Panganas, 19??

Irodalom: Mérő:1966; Mildschütz:1977.

B

BAKTAY Ervin

(Dunaharaszti, 1890. június 24. – Budapest, 1963. május 7.): orientalista.

Münchenben tanult festőművészetet Hollósy Simonnál, majd az I. világháború után orientalista tanulmányokat folytatott. 1926-tól 1929-ig Indiában kutatott, megírta India művelődésének emlékeit, az emberek természetét, élet-módját, kultúrájukat, városaikat mutatta be. 1928-ban felkutatta Kőrösi Csoma Sándor egykori tartózkodási helyeit és emlékeit. Stein Aurélt is felkereste – ő volt az egyetlen európai kutató, aki a híres Ázsia-kutatót meglátogatta. 1929-ben betegen tért haza. A debreceni egyetemen 1933-ban bölcsészdoktorrá avatták. 1946-tól 1958-ig, nyugdíjazásáig a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum helyettes igazgatója. Újjárendezte és korszerűsítette az indiai gyűjteményt. Közben a budapesti egyetemen az indiai művészettörténet előadója. 1956–1957-ben az indiai kormány meghívására újabb tanulmányutat tett Indiában.

BALÁZS Dénes

(Debrecen, 1924. szeptember 17. - Érd, 1994. október 19.): Geográfus, világutazó, a Magyar Földrajzi Múzeum alapítója.
A budapesti Tudományegyetemen földrajztanári diplomát, majd természettudományi doktori címet szerzett. Aggteleken 1954-ben munkatársaival feltárta az Égerszög község határában nyíló Szabadság-barlangot. 1959-ben Kína barlangjait tanulmányozta, s többet elsőként térképezett fel. Bekapcsolódott a karsztok lepusztulási folyamatának vizsgálatába, különböző éghajlatú területeken végzett helyszíni tanulmányokat, méréseket, melyekkel hozzájárult a jelenség magyarázatához. Tizennégy expedíciót vezetett, melyeknek célja volt, hogy adatokat gyűjtsön a karsztok földrajzi elterjedéséről és fajtáiról. Mintegy százharminc országban járt, csaknem egy-millió kilométert utazott. A karsztokon kívül tanulmányozta a vulkanikus képződményeket, a Föld sivatagjait és őserdei vidékeit. Huszonhét könyve jelent meg nagyobbrészt útleírás-ok. Több művét idegen nyelvre is lefordították. Halála után, 1995-ben adták ki Életem – utazásaim című memoárkötetét, műveinek bibliográfiájával. Több évi előkészítő munka után 1983-ban Érden megalapította a Magyar Földrajzi Múzeumot, elkészítette az első állandó kiállítást, mely Magyarország leg-jelentősebb földrajzi gyűjteménye.
Elindítója és szerkesztője volt 1961-től a Karszt és Barlang, valamint 1985-től a Földrajzi Múzeumi Tanulmányok című szaklapoknak. A Magyar Földrajzi Társaság és a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat társelnökévé választotta, s több kitüntető éremmel ismerte el munkásságát.

Művei: Galápagos (1973), Pápua Új-Guinea (1976), Ausztrália, Óceánia, Antarktisz (1978), A sivatagok világa (1982), Amazónia (1987), Az őserdők világa (1990) és A Húsvét-sziget fogságában (1993). Ő szerkesztette a Magyar utazók lexikonát (1993).

BÁLINT Gábor, szentkatolnai
(Szentkatolna, 1844 március 4. – Temesvár, 1913 május 26.): nyelvész, egyetemi tanár, orientalista.
A harminc nyelven beszélő magyar tudós akár két hét alatt is megtanult egy új nyelvet. 1877-1878-ban részt vesz gróf Széchenyi Béla expedíciójában és Dél-Indiában hihetetlenül gyorsan megtanulta a tamil, vagyis a draviada nyelvet. Amikor megbetegedett Sanghajban két hétig kellett várnia a hazafelé menő hajóra, azalatt betegen megtanult japánul is.
Irodalom: MÉL ; ÚjMIL 2000.

BERZENCZEY László

BRUNNER Erzsébet
(Nagykanizsa, 1910 – 2001): magyar származású indiai festőművész.
Édesanyjával, Sass Brunner Erzsébet (1889-1950) festőnővel 1929-ben hagyták el Magyarországot, és 1930-ban érkeztek Indiába, ahol Rabindranath Tagore sántinikétani egyetemén – a modern indiai művészet és szellemi élet fellegvárában – töltöttek két évet, majd végérvényesen Indiában telepedtek le. Ázsiában és az Egyesült Államokban is utaztak, kiállítottak. Indiában részei voltak a szellemi-spirituális élet legbelső köreinek, s társaságukhoz tartoztak a kor ismert személyiségei, akiket képeiken is megörökítettek. Delhiben 1950-ben gyűjteményes kiállításuk nyílt.
Számos festményt, portrét, tájképet készítettek. Két művészeti könyvet adtak ki, amelyekben India varázsát átszellemült írásokban fogalmazták meg. Életüket Indiában élték le, művészeti tevékenységüket a két ország államközi szinten is elismerte.
 

C

CHOLNOKY Jenő

(Veszprém, 1870. július 23. – Budapest, 1950. július 5.): földrajztudós, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja (1920-1949).

Két diplomát szerzett : a Műszaki Egyetemen mint vízépítő mérnök végzett, később a filozófiai doktorátust is megszerezte. Élete során több tisztséget is betöltött : volt tanársegéd a Műszaki egyetemen, majd Lóczy mellett dolgozott a tudományegyetemen. 1896-1898-ban tanulmányúton Kínában és Mandzsúriában hidrográfiai és geográfiai kutatásokat folytatott. A Magyar Földrajzi Társaság tagjává választották, a kolozsvári egyetemen is tanított, szerkesztette a Földrajzi Közleményeket, a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára is volt, majd elnöke. Később a Földtani Intézet elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett. Sokoldalú tudományos munkássága során kelet-ázsiai tanulmányútján főleg a hegységek szerkezetét, a folyók természetét vizsgálta. Részt vett a Balaton tudományos tanulmányozásában. Jelentősek morfológiai eredményei, továbbá a folyók szakaszjellegéről, a futó-homok mozgástörvényeiről, az európai monszun jelenségről szóló tanulmányai. Eredményesen foglalkozott emberföld-rajzzal és az öntözések jelentőségével az emberi kultúra fejlődése szempontjából. Népszerű tudományos műveivel nagy tömegek érdeklődését keltette fel a földrajz és általában a természettudományok iránt. Cholnoky Jenő a magyar geográfia legnagyobb tudósainak egyike. Hunfalvy János és Lóczy Lajos munkásságának folytatója. Tudományos kutatásainak területe tág határok között mozgott, a geográfián kívül maradandót alkotott a hidrológiában és a klimatológiában is. Mint-egy 50 könyvet adott ki, továbbá 700 különféle tudományos dolgozata és népszerű cikke jelent meg. Szerte az országban több ezer népszerű földrajzi előadást tartott. Ő vetített először színes diaképeket Magyarországon, amelyeket maga állított elő fekete-fehér diapozitívok átfestésével. A mérnöki pontosságú szakmai rajzokon kívül mesteri grafikákat készített és művészi tájképeket festett.

D

DUKA Tivadar
(Dukafalva, 1825. június 22. – Bournemouth [Anglia], 1908. május 5.): orvos, honvédszázados, a brit hadsereg őrnagya, a MTA levelező (1863), majd rendes tagja (1900).
A világosi fegyverletétel után orosz fogságból megszökött és emigrált. Drezdában, Párizsban, majd Londonban élt. A londoni egyetemen végzett tanulmányok után 1853-ban orvosi oklevelet szerzett. Ő az első ismert magyar származású orvos, aki diplomáját a londoni egyetemen kapta meg.
1854-től a bengáliai angol hadsereg katonaorvosa lett. Először Kalkuttába vezényelték, ahol a hindusztáni nyelveket tanulmányozta, majd a Gangesz menti Monghir területének főorvosaként kezdte behatóan tanulmányozni Indiát. Korábban, még Londonban megismerkedett barája nővérével, Miss Taylorral, akinek apja Oxfordban a teológiai tudományok doktora volt, magas egyházi méltósággal. Kalkuttában házasodtak össze, fiaik születtek, 52 évig élt boldog házasságban feleségével.
Munkáján és magyar nyelvű, az országról szóló ismeretterjesztő írásaii kívül, melyek magyarországi lapokban is megjelentek. Ő gondozta Kőrösi Csoma Sándor hagyatékát is. Megismerkedett Rádzsa Rádzsendralála Mitráva, aki Kőrösi Csoma Sándor tisztségbeli utóda volt a Bengáli Ázsia Társaságban. Mitra hatására érdeklődni kezdett Csoma munkássága iránt és megkezdte a híres magyar utazó kéziratainak és hagyatékának egybegyűjtését. Eközben fontos kutatásokat végzett India természeti viszonyairól is, értékes, több ezer Kelet–Indiából származó tárgyból álló anyagot ajándékozott a Magyar Nemzeti Múzeumnak és a kolozsvári Erdélyi Múzeumnak. 1874-ben nyugalomba vonult, Londonban telepedett le és idejét Kőrösi Csoma Sándor munkásságáról összegyűjtött anyag feldolgozásának szentelte. Munkájáról ma is alapműnek számító kötetet jelentetett meg. Tudományos munkássága elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1863-ban levelező, 1900-ban pedig tiszteleti tagjává választotta. Tudományos munkásságát Angliában is elismerték, 1884-től az angol királyi Ázsia Társaság tagja, majd a Brit és Külföldi Biblia Társaság választmányi tagja, 1904-től alelnöke lett. Röviddel halála előtt egy dél-angliai kisvárosban, Bournemouth-ban telepedett le.
 

F

FÁBRI Károly

FIÓK Károly
(Nagykároly, 1857. április 29. – Debrecen, 1915. május 21.): pedagógus, műfordító, orientalista.
Főként szanszkrit, óperzsa és páli műfordításaival tette ismertté a nevét. Műfordításai mellett foglalkozott az indiai, kínai és japán irodalom történetével és névtani kutatásokkal is.
Irodalom: MÉL.
 

GOTTESMANN Marie-Antoinette

(Mo., 1881 – 1948. július 31.): a dúsgazdag szikh Umrao Singh Sher-Gil második felesége, Amrita Sher-Gil (1913-1941) festőművész édesanyja.

J

JACQUIN Miklós

(Leyden, 1727. febr. 16. – Bécs, 1817. okt. 26.): vegyész, botanikus, orvos, akadémiai tanár.

A hollandiai, párizsi és a bécsi egyetemen tanult. Az 1763-ban felállított selmecbányai akadémia legelső tanszékének, a kémia, ásványtan és kohászati tanszék első tanára volt. Hazánkban ő honosította meg a kémiai kutatásban az előítéletektől mentes kísérletező módszert, az oktatásban a laboratóriumi gyakorlatokat. Munkásságát Lavoisier is ismerte és becsülte. Botanikusi munkássága is jelentős. 1754–1759-ben tudományos expedíciót vezetett Nyugat-Indiába, ahonnan sok új növényt hozott a bécsi császári parkokba. Számos magyarországi növényt először írt le és nevezett el. Európai színvonalú szak-ember volt, kinek hatása azután is érvényesült, hogy 1769-ben visszatért Bécsbe, ahol az egyetemen a kémia és a botanika tanára lett. 1797-ben vonult nyugalomba.

JELKY András

(Baja,  1730. július 30. – Buda, 1783 december 6.): kalandos életű világjáró, aki volt katonaszökevény, rabszolga, szabó, katonatiszt; éveken át élt őserdőben, volt a bennszülöttek halálra ítélt foglya is, 1770-ben Japánban holland követ.

Jelky András 1754. március 13-án kelt vándorútra, és Prágán, Lipcsén és Nürnbergen át Erlangenbe érkezett, ahol mintegy két hónapig tartózkodott. Innen Franciaországba utazott tovább, azonban az egyik útjába eső városban, Aschaffenburgban éppen "katonaállítás" volt: a hadrafogható fiatalembereket, tekintet nélkül azok származására, erőszakkal besorozták katonának. Hogy ezt a katonafogdosást elkerülje, egy menyecske, a puttonyában az eladó gyümölcs alá rejtve, kicsempészte a városból. Innen továbbutazott Hanauba, azonban megérkezésekor a város kapujában eltépték útlevelét, és a kaszárnyába hurcolták. Néhány napos fogság után sorstársaival együtt át-szállították Hannoverbe, hogy hajóval a tengerentúlra küldjék. A hajó azonban megtelt emberekkel, s amíg a másik hajóra vártak, Jelky megszökött, és Nimvegenbe ment. Itt azonban kelepcébe került, több némettel és hollanddal együtt. Ezúttal nem kerülhette el sorsát: 1755. október 30-án elindult vele a hajó Holland-Kelet-India felé.
1756-1757-ben viszontagságos úton megjárta Suriname-ot, majd Macaót (volt Portugál gyarmat Dél-Kínában), végül Kantonban Hollandia katonai szolgálatába állt, és Batáviába (ma Jakarta, Indonézia fővárosa) utazott, ahová 1758 januárjában érkezett meg, s még hét hónapig katonáskodott. Leszerelése után Albert Parra, a kelet-indiai kereskedelmi társaság elnöke, mint szabót a házához fogadta, s beírták a városi polgárok közé. Még ez évben feleségül vette Seguin, angol haszonbérlőnek a leányát. Egy véletlen szerencsétlenség és félreértés folytán magára vonta munkaadójának haragját, aki elűzte a házától, és a katonasághoz küldte.
Kalandos útjai során eljutott Ceylon szigetére is. Ceylonból pedig az Új-Guineához közel eső Maluku-szigetekre küldték, ott azonban a bennszülöttek fogságába esett, de végül innen is megmenekült és szerencsésen visszajutott Batáviába (azaz Jakartába), ahol Parra, aki közben helytartó lett, megbocsátott neki. Tiszti ranggal egy árvaház igazgatója lett, emellett komoly vagyont szerzett, és 1767-ben egy 1400 házból álló ültetvényt vett. 1770-ben a polgári őrség kapitányává nevezték ki, a holland követség titkos tanácsosa lett, többször járt követségben Japánban és Jáván. 1776. október 25-én felesége és apósa halála után elhagyta Batáviát. Gazdag emberként tért haza Magyarországra és világlátott, tapasztalt emberként kora megbecsült személye lett.

Kalandos utazásainak leírása 1771-ben jelent meg először németül, magyarul Győrben 1791-ben. Később Hevesi Lajos átdolgozásában (Pest, 1872 s utána több kiadás) vált népszerűvé, főként az ifjúság körében. 

Irodalom: Révai; UjML; MÉL; Solymos E.: J. A. a hiteles adatok fényénél, Baja. 1957.

(Kőrös, 1784. április 4. – Darjeeling, India, 1842. április 11.): nyelvtudós, a tibeti filológa megalapítója, az MTA l. tagja (1833).
Szegény sorsú székely családból származott. 15 éves korában, mint „szolga-tanuló” került a nagyenyedi kollégiumba. A közép- és főiskola elvégzése után ott kapott tanári állást. 1815-ben angol ösztöndíjjal a göttingeni egyetemen keleti nyelvtanulmányokkal foglalkozott. 1818-ban visszatért Erdélybe. Még diákkorában eltökélte, hogy felkeresi az „ázsiai magyarok” utódait. 1819 őszén indult útnak gyalog, csekély pénzzel. Törökországon, Iránon, Afganisztánon és Indián keresztül Nyugat-Tibetig (Ladákh) jutott, ott azonban anyagi eszközök híján vissza kellett fordulnia. Ekkor találkozott Moorcroft angol utazóval, aki a tibeti nyelvkutatásra terelte figyelmét. Ladákh, Zanszkár tartományában, a zanglai buddhista lámakolostorban 1823–1824-ben, kemény nélkülözések közt eltöltött két esztendő alatt rakta le a tibeti nyelvészet alapjait. 1825–1826-ban Tetha zanszkári faluban és a phuktali lámakolostorban, majd Kanamban (1827–1830) egészítette ki tanulmányait, elkészítve az első tibeti nyelvtant és a tibeti–angol szótárat. 1830-ban a Bengáli Ázsiai Társaság Calcuttába hívta, itt jelent meg két műve 1834-ben. Mindkét mű úttörő jelentőségű a keleti nyelvészet történetében. Észak-Bengálban végzett nyelvtanulmányok után 1837-ben vissza-tért Calcuttába, ahol az Asiatic Society könyvtárosa lett. Összesen tizenhat európai és keleti nyelven állított össze szó-jegyzékeket. Azonban ismét eredeti célját akarta követni (ős-hazakutatás) és 1842-ben elindult Nagy-Tibet felé, útközben a maláriában megbetegedett és Darjeelingben meghalt. Sírja fölé az Asiatic Society emlékoszlopot emelt.
Halálának 125, évfordulója alkalmával 1967-ben a Magyar Földrajzi Társaság négy évenként kiosztásra kerülő Kőrösi Csoma Sándor-emlékérmet alapított.
Svédországban Göteborgban az egyik magyar egyesület viseli nevét: Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör.
 

L

LÓCZY Lajos

(Pozsony, 1849. november 4. – Balatonfüred, 1920. május 13.): geológus, egyetemi tanár, földrajztudós, az MTA tagja.

1874-ben a zürichi műegyetemen mérnöki oklevelet szerzett. Hazatérése után kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárához segédőrnek. 1877. nov. 1-től 1880. máj. 1-ig részt vett gróf Széchenyi Béla kelet- ázsiai expedíciójában és beutazta Kína nagy részét. Az utazás során tett megfigyeléseit és felfedezéseit világszerte elismerték. A közép- ázsiai sivatagok eredetéről kimutatta, hogy azok kő- és homokanyaga nem tengerfenék maradványa, hanem évmilliók sivatagi felhalmozódásának következménye. A hátsó-indiai hegyláncok geológiai felépítésére vonatkozó megállapításai úttörőek. Hazatérése után 1883-tól mint a Földtani Intézet osztálygeológusa a bánsági hegyvidék geológiai felvételezését végezte. 1886-tól a földtan tanára a műegyetemen, majd 1889-től 1908-ig a budapesti tudományegyetemen az egyetemes földrajz tanszékének tanára, 1902-től 1908-ig a Földrajzi Intézet igazgatója. 1908-tól, megtartva egyetemi tanári címét és jellegét, a Földtani Intézet igazgatója. 1900-tól 1914-ig a Földrajzi Társaság elnöke. Teleki Pállal és Papp Károllyal szerkesztette meg Magyarország földtani térképét. 1891-ben az ő kezdeményezésére és vezetésével alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság Balaton Bizottsága, melynek célja a tó sokoldalú tudományos kutatása volt. A kutatások két évtizedes eredményét A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei című műben (I – III. Bp., 1897 – 1918) tették közzé melyben a Balaton környékének geológiai képződményeit tárgyalta. Ő kezdeményezte az Erdélyi-medence rend-szeres geológiai és geomorfológiai feltárását. Jelentős érdemei vannak az erdélyi kősó- és földgázkincs felfedezésében is. Az ő felmérése és tanulmányai alapján kezdték meg a nagysármási fúrásokat. Alapítója volt a Magyarországi Kárpát Egyesület Budapesti Osztályának – a későbbi Magyar Turista Egyesületnek – és ennek alelnöke volt. Különféle szaklapokban több száz értekezést tett közzé.

MADARÁSZ Gyula dr. nemeskisfaludi
(Budapest, 1858. május 3. – Budapest, 1931 december 29.): ornitológus, festőművész, a Magyar Nemzeti Múzeum madártani osztályának egykori vezetője.
Hazai és külföldi szakfolyóiratokban magyar, angol és német nyelven tette közzé tanulmányait. Európai utazásain kivül járt Ázsiában, Afrikában és Amerikában. 1896-1897-ben Indiában és Ceylon szigetén végzett a kormány megbizásából zoológiai, főleg pedig ornitológiai kutatásokat és gyüjtéseket. 1911-ben Kolumbiába indult, de New Yorkból osztrigamérgezés miatt vissza kellett fordulnia. 1911-1912-ben bejárta Egyiptomot, Nubiát és Szudánt is.
Irodalom: Révai.; MÉL.; Warga Kálmán: Dr. Madarász Gyula. 1858-1931 Aquila, 1934.; Keve András: Megemlékezés Madarász Gyuláról (1858-1931). Állattani Közlemények, 1981. LXVIII.1-4:3-12.; Boelens & Watkins: Whose Bird? Christopher Helm, London (2003)

MONDL Ferenc
(Budapest, 1902. március 27. – Chandigarh [India], 1964. március 15.): elektromérnök.
 

N

P

POLGÁR István

(Harkányfürdő, 1914 - ?): jezsuita misszionárus, szerkesztő.

1943-ban szentelték fel. A Vajdaságban nevelkedett jezsuita Polgár István Zágrábban, a németországi Pullachban és Rómában tanult. 1947 januárjában került Bengálba, ahol az angol- és bengáli tanulással Hazáribágban töltött első hat hónap után a Gangesz-deltabe-li 24 Pargáná-körzet egy plébániájára került.

Polgár István kiadásában és szerkesztésében jelent meg 1949-1965? között Ahol a pálmák virágoznak című lap, az indiai magyar jezsuita misszió értesítője.

R

RAHMAN, Mudzsibur A.
(1922–?), indiai diplomata.
1956–1959 között India magyarországi ügyvivője. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságával és a KMT-vel való kapcsolata révén aktív részese volt a forradalmi eseményeknek.
 

S

SHER-GIL, Umrao Sing : UMRAO SINGH SHER-GIL
(Majithia [falu Amritsar körzetben], 1870 – Delhi, 1954. december 17.): a dúsgazdag szikh filozófus, Amrita Sher-Gil (1913-1941) édesapja.
Érdekelte a csillagászat, írásművészet, jóga, fényképezés és a fafaragás. Kitünően beszélt öt nyelven.
Umrao filozófiát tanult, nyelvtudományokkal foglalkozott, a szankszrit, a perzsa, az urdu nyelv és irodalom professzora. Rajongott Tolsztojért, megjelenésében próbál is hasonlítani rá. Szerényen öltözködött, étkezett és rendszeresen jógázott. (Dunaharaszti lakói az 1910-es évek második felében már-már idegenforgalmi nevezetességként mutogatták később a zöldben gyakorlatozó szikh urat, akit helybéli tanítványok köre kísért el mindennapos "edzésére".)
1897-ben, hogy részt vett Viktória királynő trónra lépésének 60. évfordulóján (gyémántjubileum).
1910-ben találkozott az éppen Londonban időző vonzó, izgalmas, vörös hajú jelenséggel, Baktay-Gottesmann Marie-Antonettével. 1911 Lahoréban veszi feleségül Marie-Antoinettét és 1912 tavaszán érkeznek Budapestre, a fényűzően berendezett Szilágyi Dezső téri lakásba.
1913. január 30-án itt született meg első gyermekük, Amrita Sher-Gil, aki magyar használatra a Dalma keresztnevet kapta. 1914 márciusában második gyermekük, Indira.
Egy évig élt az új bérpalotában a család, aztán – kitört az első világháború, Magyarország és az angol birodalom hadban állt egymással – kiköltöznek a városból. Előbb a budai hegyek közé, majd ismét a folyó mellé: Dunaharasztiba. 1921-ben elhagyják Magyarországot és visszatértnek Indiába.
A család 1929 és 1934-ben Párizsban élt két leányuk, Umrao és Indira tanulmányai miatt.
1934-ben a család végül visszatért Indiába Umrao Singh volt a birtokára és épített egy házat (Summer Hill, Shimla). Itt töltötte legtöbb idejét, hatalmas könyvgyűjteménye között.

SIVASAKTI KALÁNANDA TÁNCSZÍNHÁZ
Vezető: Somi Panni
Próbaterem (táncórák helyszíne): Budapest, Bem rakpart 45.
honlap:  www.sivasaktikalananda.com

SZ

SZÉCHENYI Béla, gróf

(Pest, 1837. febr. 3. – Budapest, 1918. december 2.): földrajz és geológia kutató, 1880-tól az MTA tagja, 1883-tól igazgatója. Széchenyi István fia.

Tanulmányait Berlinben és Bonnban végezte. 1855–1857-ben beutazta Angliát, Francia-országot és Itáliát. 1858-ban Zichy Jenővel a Balkánon és a görög partokon járt, 1862-ben Károlyi Gyulával az USA-ban és Kanadában. 1865–1870 között négyszer volt Afrikában oroszlánvadászaton. 1874-ben ásatásokat kezdett a Fertő tó medrében és a kőkori leleteket Suess Ede osztrák paleontológus segítségével le is írta. 1877. novemberében indult el nagyszabású ázsiai expedíciójára magyar szaktudósok – Lóczy Lajos geológus és Bálint Gábor nyelvész -, valamint Kreimer Gusztáv topográfus társaságában. 1878. februárban Szikkim, Bhután és Tibet határáig jutottak, majd Közép-Jáva vulkanikus vidékeit tanulmányozták. 1879. decemberben 1500 km-t tettek meg a Jangcén a Sanghaj melletti Hangzhou városáig és innen 14 hónapos utazással Burmába, az Irrawaddy síkságig. Földrajzi és geológiai szempontból legértékesebb volt a Tibeti-fennsíkot három oldalról szegélyező hegyláncok felderítése. Az utazás eredményeit, útinaplóját, Kreimer térképeit, Lóczy gyűjtött anyagának és megfigyeléseinek kincsesházát saját költségén adta ki. Széchenyi Béla expedíciójának eredményei alapján fedezte fel később Sven Hedin a Transzhimalája hegyvonulatát. A tudományos anyag feldolgozása 20 hazai és külföldi tudós segítségével csak 1900-ban fejeződött be. 1901-től koronaőr, 1904-től a Föld-rajzi Társaság tiszteleti tagja volt. Széchenyi Béla síremléke a nagycenki kastély kertjéhez tartozó hársfasor végén található.

T

TAGORA, Rabindranath : sir Rabindranáth Tagore
(Kalkutta, 1861. május 7. – Kalkutta, 1941. augusztus 7.): költő, író, zeneszerző, festő, polihisztor. Ő az első nem európai, aki 1913-ban elnyerte az irodalmi Nobel-díjat.

Irodalom: Gr. T. S. kutatásai Afrikában (Földrajzi Közlemények, 1889); Bendefy László: Magyar utazók Afrikában (Budapest: 1934); Halász Gyula: Öt világrész magyar vándorai (Budapest: 1936); Cholnoky Jenő: T. S. útja Kelet-Afrikában (Budapest: 1937); Balázs Dénes: T. Nyomán a Kenya-hegyen (Turista, 1966. október). 

U

Ü

V

W

Z

ZS