Magyar levél Mexikóból

• E-mail

MAGYAR LEVÉL MEXIKÓBÓL

Plurna de Hidalgó (Kafetal Aleanza telep) 1889. szept. 22.

Végre 14 napi lovaglás után megérkeztem Carlos Hallá fél-honfitársam kávételepére, hogy nemsokára én is felütve sátorfámat, elkezdjem a kávé termelés nemes mesterségét. – Utam idáig igen érdekes, de egyúttal fáradságos is volt; röviden im itt adom vázlatát:

     8-ikán reggel 6 órakor indultam el Mexikóból .vasúton, elbúcsúzva az állomáson Ledérer és Mihalovics kedves honfitársaimtól. Vasúti utam 10 óráig tartott, s Eperanzán kiszállva, lóvasutra ültem, hogy ezzel Tehuacanba jussak. Tehuacant este 7 órakor értem el. Itt a magam és szolgám részére két lovat, podgyászom szállításához pedig két öszvért béreltem.

     Tehuacanban megismerkedtem Mejia tábornokkal, a volt mexikói hadügyminiszterrel, ki felszólított, hogy Haziendajáig (mely Tehuacan és Tecomavaca között fekszik) utazzunk együtt. A legnagyobb örömmel feleltem meg a kedves öreg ur kívánságának, így 12 órán át egymás mellett nyargalva, alkalmam volt Mexikó egyik legjelesebb és legismertebb, s egyúttal legkedveltebb emberének társaságát élvezhetni.

    Tehuacant éjjeli 2 órakor hagytuk el, és pedig a légszebb holdvilág mellett. Hosszú ideig fénylett szemeim előtt a hold által megvilágított Oizava égig nyúló, örök hóval telt csúcsa. Valódi tündérvilág!

    Délutáni 2 órakor értük el Mejia tábornok telepét, hol alkalmam volt Mexikó egyik legnagyobb czukornád-ültetvényét láthatni. Itt a kedves tábornok ebéddel látván el, – ölelkezések után búcsút vettünk egymástól s tovább folytatva utamat, este 6 órakor Tecomavacába értem. Ez kissé erős út volt: 22 begva vagyis körülbelől 5 mérföld.

   Tecomavacában egy kurtakorcsmában töltém a második éjszakát. (Első éjszaka lovon ültem.) Második, illetve utazásom harmadik napjának estéjén Dommigellóba juték, sokat szenvedve útközben a forróságtól. Negyedik éjszaka Huitro falucska egyik indián kocsmájának agyag pallója szolgált nyugvó helyem gyanánt, s három lágy tojás és néhány zöld paprika nyujtá étkemet.

   Ötödnap az állam fővárosát, Oaxakát értem el végre, hol a hotel Nationaléban egy bár elég primitív, de fáradt csontjaimnak eléggé megfelelő szobában találtam négy napi otthont.

Oaxaka mintegy 36 ezer lakost számlál s igen szép völgyben terül el. Régi, de érdekes város. Oaxakában lovat, és nyerget vásároltam s új öszvéreket béreltem folytatandó utamhoz, mert a Tehuacanban béreltek csak idáig voltak felvéve.

    Oaxakát 18-án reggel hagytam el, nem épen a legjobb egészségben. Igen különösen éreztem magamat, s előre láttam, hogy nagy fejfájásom s kedvetlenségem valami betegség előjele gyanánt tekinthető. Nem is csalódtam. Már Okiat-lanban – ezen napra kijelölt utáninak felén – annyira előfogott a láz, hogy kénytelen valék utamat félbeszakítani s egy becsületes indián kunyhójában délelőtti 11 órakor lefeküdni. No ez rettentő helyzet volt! Egyedül, ösmeretlenül egy elhagyott helyen, idegen emberek között, betegen feküdni, minden orvosi segély nélkül, nem irigylendő mulatság, igy gondoltam magamban. No Jenő, most nagy beteg leszel, s miután nincs segély: el fogsz nyomorultul pusztulni. Azt képzeltem, hogy kitört rajtam a sárgaláz, mely Mexikó egyes vidékeit néha meglátogatja. De hála az istennek, nem így történt. Megvolt a segély, megvolt az orvos, és pedig öreg indián gazdám alakjában. Az öreg, kit az isten áldjon meg minden javával, látva rajtam a rettentő láz nyomait, levetkőztetett csupaszra, s felgyűrt karokkal úgy megmaszirozta egy erős szeszszel (catalannal) minden porezikátnat, hogy a lázt egyszerre kidagasztotta testemből s beadva egy az indiánok által használt theát, oly izzadásba hozott, hogy én reggelre mintegy fürdőből ébredezve fel, bár nagyon ellankadva, de teljesen egészségesnek éreztem magamat. Most még jobban szeretem e népet, mint eddig. Ki tudja, ha jó indiánom nem segít rajtam, mivé fejlődött volna betegségem.

   Hogy mennyire kigyógyított e drasztikus kúra, eléggé bizonyítja az, hogy másnap lóra ülhettem, s Mihuatlanig 20 tegvát vagyis 14 magyar mérföldet tettem meg. Mihuatlantól elindulva, óriási hegyeken s erdőrengetegeken keresztül éjszakára St.-Miguelre juték. Itt egy elhagyatott, senki által nem lakott csárdában töltém függő ágyamon a hidegtől dideregve az éjszakát, mert St.-Miguel 9000 láb magasan fekszik. St.-Miguelből végre még 18 tegvára van Pluma de Hidalgó, illetve Don Carlos Hallá, félhonfitársam kávé telepe.

     Hallá ugyanis apai ágról magyar, a mennyiben a Haller grófok ivadéka, anyai ágról pedig cseh, a mennyiben a gróf Choteckektől származik. Könnyebb kiejtés végett elhagyva az «r» betűt és grófi czimet, Hallanak hívatja magát.

      Miután az ut Pluma de Hidalgora óriási hegyeken és szirteken, és nagyon veszélyes szűk ösvényeken vezet keresztül, csak lassan volt megtehető ; még hozzá óriási zivatar ért utól úgy, hogy «Cafetal Aleanzá»-t (minden egyes telepnek külön neve van – Halla-ét fenti nevén hívják, s az egész környéket Pluma de Hidalgonak) csak este 7 órakor érhettem el.

Hallá, kivel még Éjszak-Amerikából levelezésben álltam, a legszívélyesebben fogadott, átöleltük egymást s régi ismerősökként szorítánk kezet. Hallá bevezetett ennek helyén fekvő lakába, s azonnal bemutatott indián származású kedves és mivelt nejének s hét tagból álló családjának, illetve gyermekeinek, kiknek mindegyike duzzad az egészségtől, s mind a mellett tanúskodik, hogy jövendő tartózkodási helyemnek, bár a forró égöv alatt fekszik, az északi szélesség 16. és 15-ik foka között, igen egészséges levegője van.

      Most tehát itt vagyok végre valahára, s elkezdéin komolyan a munkát. Telepem szomszédja lesz a Hallá telepének s lakásaink csak pár órányi távolságban fognak egymástól feküdni. Az erdő, melyet Hallá számomra kikeresett, s melyet pár nap múlva az indiánoktól potom áron, körülbelül 500–600 dollárért megveszünk, 1000 holdnál többet tesz s több százezer kávé plánta termelésére alkalmas. Lakásom körülbelül 3000 láb magasságban leend kilátással a csendes-oczeánra, melynek fehérlő hullámai, daczára a több mértföldnyi távolságnak, tisztán ide látszanak. Az erdőirtást deczemberben kezdjük, s márczius-április hóban annyira leszek – legalább reménylem, – hogy 50-0 ezer plántát a faoskolából, melyet Hallá úr részemre már elkészített, átültethetek. Most irtani nem lehet még; mert az időjárás nem engedi, t. i. most vannak az esős hónapok; de a mint a deczemberrel a jó idő beáll: elkezdődik a fáradságos munka és pedig 12-5 indián favágó segélyével. Egy indián favágó fizetése naponként étkezés nélkül 25-30 centanor, vagyis mintegy 50-60 krajczár.

      A mint az erdővétel megtörtént, hozzákezdek kis házam építéséhez, s reménylem, pár hét alatt el is készítem. Persze csak primitív kis ház leend, mindazonáltal elegendő arra, hogy az esőtől és a vad állatoktól megvédjen. A hidegtől nincs mit félni, mert annak ellenkezője eléggé kijut az egész év alatt, s így én, ki mindig a meleg időnek voltam kedvelője, épen nem panaszkodhatom.

Hogy minő itt a vegetáczió, arról alig lehet európai embernek fogalma; de azt hiszem, a világ legszebb helyén, Ceylon szigetén, avagy az Amazon völgyén sem lehet különb. Banánok, kókuszok és datolyák utón útfélen díszelegnek; a narancs és czitrom vadon terem; aloek, kaktuszok és számos pálmafajok, melyek nálunk csak az üvegházakban és ott is ritkán, elcsenevészett alakban találtatnak, itt óriási alakot öltenek. Hát még a folyondárok és egyéb, babérfához hasonló felfutó növények, melyek törzsei óriási kígyóhoz hasonlólag tapadnak az ezredéves sycamore avagy czédrusfák derekára, minő buja lombozatot érnek el! Alig lehet azt elképzelni. – Az erdők mélyében található virágok oly színeket varázsolnak szemeink elé, s néha oly remek alakot öltenek, hogy hazánk nagy botanikusai elámulnának a bámulattól.

      Az állatvilág pedig az európait oly ámulatba ejti, hogy hajlandó volna felkiáltani: «Teremtő isten, s ezt mind te alkottad !» A remek szinü pillangókon kivül. melyek között az első hely mindenesetre az úgynevezett kék színű «atlaszt» illeti – ezer és ezer különböző színű madárfaj élénkíti az erdőket, élőkön a csicsergő kolibrik és csevegő kajdácsok számos fajával, a fáczánok és vad pulykák s nem tudom én hány fajta – a vadászoknak örömet okozó szárnyasok lepik el az erdők rengetegeit, s nem igen ijedeznek a puskás előtt, mert eddig nem volt alkalmok annak gyilkos fegyverével megösmerkedhetni.

      A nagy vadak közül pedig nem kis számban található az itteni erdőkben az amerikai oroszlán (puma), az itt tigrisnek nevezett jaguár, a gyorslábú kuguár, és a gyönyörűen nőtt párducz és végül nem is említve a szürke nyulakat, vaddisznókat, és a szarvasok egy kis faját,  – a kávételepítők legnagyobb ellensége: a tapir. Hogy mennyire nem ritka itt a puma, eléggé bizonyítja, hogy jelenlegi házi gazdám, Hallá úr lakásától pár ezer lépés távolságnyira a legújabb időben éjjelenként át szokott haladni egy-egy példány belőle, rettegésben tartva bőgésével a kutyák nagy tömegét. Néhány nap múlva lesbe megyünk ő kegyelmére s talán sikerülni fog a másvilágra küldeni éjjeli álmunk elrablóját.

      Ma kimenve az erdőbe gazdámmal s annak legidősebb fiával, újabb tapir-nyomokra akadtunk. Szintén szerencsénk leend valamely nap ormányos barátunk fölkeresésére menni. A kellemetlen vendégek között nem kis számban sütkéreznek a napon a viperák számos fajai s a még veszélyesebb csörgő-kigyó, váltakozva néha a méreg dolgában vele egy színvonalon álló óriási gyíkkal, melynek harapása, mint mondják, szintén halálos. Végül eléggé gyakori a tarantella-pók és skorpió is, melyeknek több faja az odvas fák üregeit keresi fel, avagy a sziklák hasadékában bujkál.

     Jövő tartózkodsái helyemen, tehát a természet bőven gondoskodott mindenről, s így a mennyiben minden buján nő, a szorgalmas kávétele-pítö is megkapja munkája jutalmát, nem kell tehát búsulni, jó egészség mellett és kitartással el kell czélomat érnem, és akkor azután ismét közöttetek leszek, ott az annyira szeretett kedves Magyarországban.*

Bánó Jenő

* Huzamosb idő óta Mexikóban tartózkodó s ott kávéültetvényesként megtelepedett hazánkfiának atyjához, Bánó Józsefhez, a magyar képviselőház egykori alelnökéhez, intézett egyik leveléből, melyet Bánó József úr volt szíves lapunk számára átengedni. – Szerk.

MEGJELENT: Vasárnapi Újság (Budapest), 37(1890. január 5.)1 – p. 4-6.

Köszönjük a látogatást, kérjük nézzen vissza később is!

www.ungerska.se