MAGYAROK

1282683
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
268
588
2300
1276261
14419
20288
1282683

Te IP-címed: 54.225.16.10
2017-11-23 12:05

Látogatás Helsinkiben

2011. november 20. vasárnap, 12:57

 

Gosztonyi Péter

ÚTITÁRSAK

V.

 

Többször jártam Finnországban. Tulajdonképpen csak Helsinkiben és környékén. Kutatómunkát végeztem, s így csak szabadidőmben "turistáskodtam". A helsinki gyönyörű egyetemi könyvtárban - a cárok alatt építették, a kikötőtől nem messze, központi helyen található - két német nyelvű könyvemhez gyűjtöttem anyagot. A Bécsben - 1980-ban - megjelent "A Vörös Hadsereg története" címűhöz és a Stuttgartban 1981-ben kiadott "A német véderő fegyvertársai a keleti arcvonalon 1941-1945" címűhöz. Az utóbbi publikáció külön fejezetet szentelt Finnország - előttem is csak felszínesen ismert - világháborús történetének.
A könyvtár aranybányának bizonyult. Mind a húszas évek szovjet szakirodalmához, mind Finnország háborús éveihez számos német nyelvű publikációt, újságot és dokumentációt találtam. A két háború között a balti államok - ekkor még szabad köztársaságok - területén számos német élt. Német nyelvű lapok jelentek meg. A fő téma "természetesen" mindig is Szovjet-Oroszország volt. A veszélyes szomszéd. A balti államok könyvtáraiban - a szovjetizálás idején - ezeket az újságokat persze 1939 után "gondos kezek" megsemmisítették. Helsinkiben azonban nem járt a Vörös Hadsereg, így itt minden balti újság, s a Finnországban, a háború alatt kiadott német katonai lapok is megmaradtak. Ezekben számtalan érdekes adalékra bukkantam, amelyek további kutatásaimhoz értékes kiegészítést jelentettek. A finn nyelvvel ugyanis hadilábon álltam.
Lehet, hogy a nyelvészek számára a finn a magyar nyelvvel "rokon", a magam helsinki látogatása során ennek a nyelvi rokonságnak bizony semmi jelét nem találtam. Sőt, amikor már "lámpással" kerestem a magyar-finn barátság és testvériesség meg- és kinyilvánulásait, nem kaptam "rokoni ölelést". "Csupán" a minden messziről jött idegennek kijáró udvarias érdeklődésben volt részem.
A finnek számára mi tehát Közép-Európának épp olyan félig-meddig ismeretlen nemzete vagyunk, mint teszem azt a horvát, vagy az osztrák. Az átlag finn polgár történelmi múltunkat nem ismeri. Csak ha 1956-ot említettem, csillant meg - az idősebb nemzedék szemében - az érdeklődés. No meg, ha a finn "Téli háborúra" terelődött a szó. Ez 1939. november 30-án robbant ki a Vörös Hadsereg agressziója következtében. A világ minden részéből jöttek önkéntesek, hogy segítsék a kis finn nemzetet honvédelmi háborújában. A finnek ma is emlegetik: a svéd önkéntesek mellett az akkori Magyarországról 341 fiatal jelentkezett a "finn frontra" harcolni. Hosszú, tekervényes úton jutottak el Turku városába, fél Európát megkerülve. Hitler Németországa ugyanis nem engedte a magyar önkéntesek átutazását: a náci német és kommunista szovjet paktum mézesheteit élte. A magyar önkéntesek így 1940. március 2-án tették lábukat finn földre. Tíz nappal később azonban Moszkvában megkötötték az ideiglenes fegyverszünetet. A harcok befejeződtek. Így az önkéntesekre sem volt szükség. Pár heti pihenés után a magyarok visszatértek hazájukba. (Nota bene: kilenc hónapra rá - a "finn-magyar barátság" jegyében - pár gyerek született Turku környékén...)
A bolgár történelmi kapcsolatokra a finnek a mai napig büszkék. A II. Sándor cár által 1877-ben kirobbantott orosz-oszmán hadjárat keretében egy finn zászlóalj is kivette a részét Bulgária évszázados török uralom alóli felszabadításában.
Egyáltalán: az oroszok!
Hogy eme - a finneket 1917 óta igen érzékenyen érintő problémát megértsük, ismernünk kell Finnország múltját. A napóleoni korszakot követően Finnország mint "önálló" nagyhercegség Oroszország fennhatósága alá került. A finnek a birodalomban bizonyos kiváltságokat élveztek. Területi autonómiájuk is volt, nyelvüket is használhatták. A Finn Nagyhercegségnek - a cári hadseregen belül - külön "serege" lehetett. II. Sándor cárra a finnek még ma is különös szeretettel gondolnak. Szobra ott áll Helsinki központi helyén, a katedrális tövében. Uralkodása alatt erősödött meg a finn nemzeti tudat, amit aztán később Miklós cár "sikerrel" nyomott el. Az 1917-es októberi "szocialista forradalom" utáni zavaros belpolitikai helyzetet és a Birodalom összeomlását ügyesen kihasználva, Finnország 1917 december elején kimondta elszakadását Oroszországtól. Hitet tett az önálló, független állami lét mellett.
Leninnek és szovjet kormányának - saját politikai krédójuk alapján - akkor el kellett ismerniük ezt a szecessziót. De a Kreml nem felejtett. Sztálin Finnországot továbbra is mint "ősi orosz területet" kezelte. Finnországot be akarta tagolni a Szovjetunióba, hiszen a harmincas évek derekán a "Finn-Karél Szocialista Szovjet köztársaságot" is ennek érdekében hozta létre. Ekkor már erős volt a Vörös Hadsereg. A nyugati hatalmak - pacifista politikájuk árnyékában - maguk is elismerték: a Vörös Hadsereg Európa legerősebb hadserege! Nem csak menynyiségi, de technikai értelemben is. Ez 1935 nyarára vonatkozik.
1939 az európai válság esztendeje volt: a megpróbáltatások nehéz éve. Hitler hat éve volt a Német birodalom kancellárja. Hadseregét minden vonatkozásban fel- és kifejlesztette. 1939. augusztus 23-án Moszkvában - a világ közvéleménye megrökönyödésétől kísérve - létrejött a híresen-hírhedt Ribbentrop-Molotov paktum. E megnemtámadási és konzultációs szerződés titkos záradéka - amelynek létezését Moszkva hivatalosan csak a Szovjet birodalom összeomlása után ismerte el (s akkor el is ítélte) - lehetőséget nyújtott Sztálinnak, hogy csapatait 1939. november 30-án megindítsa Finnország ellen. A cél: a "burzsoá", a "fehér" köztársaság likvidálása és a meghódított terület Szovjetunióhoz való csatolása volt.
A "Téli Háborúként" szereplő szovjet-finn küzdelemben a finnek keménységét és állhatatosságát az egész világ megismerte. Joggal lehetnek büszkék ezekre a kemény téli hónapokra a finnek. Sztálin "könnyű hadjáratra" készült. Dölyfében és politikai illúziók rabságában ő és pártja vezetői úgy hitték: a Vörös Hadsereg 1939 december végére felszámolja a finn állami önállóságot. Nem számoltak a finnek nemzeti öntudatával. A Karél földszoroson és más arcvonalakon felsorakoztatott szovjet hadosztályok sorozatos vereségeket szenvedtek. Ahogy nekem 1977-ben Helsinkiben az akkor 85. életévét taposó Oesch altábornagy (németül) elmondta: a haza védelmében még az egykori, 1919-es kommunista Vörös Gárda tagjai is fegyvert ragadtak. S egy finn hadtörténész, a "Téli Háború" kutatója, a finn Hadtörténeti Intézetben érdekes szovjet dokumentumokat tett elém. Többek között a Sztálin által 1939 december elején a Karél földszoros egyik helységében megalakított és a hírhedt finn Komintern funkcionárius Otto Kuusinen által vezetett "Finn népi munkás-paraszt kormány" első finn nyelvű proklamációját, amelyben - többek között - a "felszabadított finn dolgozóknak" a győzelem birtokában napi nyolc órás munkaidőt helyezett "jutalmul" kilátásba. Juutilainen ezredes: "Meglehet, hogy a Szovjetunió munkásai számára a napi nyolc órás munkaidő ‘forradalmi vívmány’ volt. Nálunk azonban 1922 óta már érvényes volt eme nyolc órás munkaidő..."
(A finn "népi kormány" a Vörös Hadsereg támogatásával saját "néphadsereget" hívott életre, a Szovjetunióban élő finn emigránsokból. A "sereg" összesen 80-100 főből állott. Kuusinen úgy gondolta - tévedett -, hogy rövid időn belül finn dezertált katonák csatlakoznak hozzájuk...)
Amikor finn kollégámnál a hitleri Németország segítségéről érdeklődtem, a következő választ kaptam: "Berlin részéről még jóindulatú semlegességről sem beszélhettünk. Az 1939. november közepén Rómából megrendelt és hadseregünk számára életszükségletet jelentő repülőgépeket és alkatrészeket, illetve egyéb katonai felszerelést Hitler nem engedte Németországon átszállítani. Tartott Sztálin haragjától. Fél Európát megkerülve, tengeri úton kellett Itáliából a felszerelési cikkeket hozzánk eljuttatni, amikor minden nap és óra számított. Hasonló volt a helyzet a finn védelmi harc mellett elkötelezett európai önkéntesekkel is. Például a Magyarországról hozzánk elindított önkéntesek csak nagy vargabetűvel - Itálián át és utána tengeri úton - tudtak eljutni a finn kikötőkbe. Az is tudott dolog nálunk, hogy az ellenünk bevetésre került szovjet tengeralattjárók német raktárhajókról, a nyílt tengeren kapták a szükséges utánpótlást..."
1941 nyarának története is merőben más, mint ahogy ezt mi tudtuk. A finneket ugyan a német vezérkar a készülő német-szovjet háborúról időben értesítette, több tárgyalás is történt a két vezérkar között, de az akkori finn kormány (amelyben szociáldemokrata politikusok is részt vettek), nem voltak hajlandók a náci Németországgal katonai szövetségre lépni. Hiába harsogta dr. Goebbels 1941. június 22-én, hogy a Wehrmacht csapataival a román királyi hadsereg és a finn hadsereg is csatasorba állt, és közösen indítottak támadást a Vörös Hadsereg ellen - a közlemény nem felelt meg a valóságnak. Beszélgetőtársam, Anti Juutilainen mutatja is a korabeli okmányokat, bizonyítékként a nekem elmondottakhoz.
A finnek fegyvereiket lábhoz téve várakoztak. Persze, Helsinkiben már hónapokkal ezelőtt felkészítették őket az "Unternehmen Barbarossa"-ra, felkérve a finn politikai vezetőket, hogy a Wehrmacht oldalán lépjenek csatasorba. Finnország - saját, nemzeti érdekében - hajlott is erre. Hiszen tudták, hogy Sztálin 1940 óta készül Finnország bekebelezésére. De a finnek - helyesen! - nem a németekkel együtt kívántak hadba lépni. Júniusra ugyan mozgósították hadseregüket - 14 sorhadosztályt és egy tartalék hadosztályt -, de június 22-én nem mozdultak. A finnek hadüzenete akkor következett be, amikor Sztálin június 26-án több mint 200 bombázóval Helsinkit és több más finn várost megrohant. Több száz polgári lakos vesztette életét. Helsinkinek "ürügy" volt ez, hogy hadba lépjen a Vörös Hadsereg ellen. Az offenzívájuk első napjától kezdve a három éves háborút "finn néven", úgymond "Folytatásos háború"-nak nevezték, és így Németországot nem szövetséges hatalomként, hanem fegyverbarátokként tekintették. Mindez nem csak értelmezési különbséget, hanem politikai realitást is jelentett.
Helsinki tartózkodásom során tiszteletem tehettem az akkor 85 éves svájci származású altábornagynál, K. L. Oeschnél. A generális Finnországban született, szülei a múlt század közepén vándoroltak ki a svájci Luzern kantonból. Fiaikkal mindig is svájci német tájszólással társalogtak. Oesch több nyelven beszélt. Egy, a város középpontjától távoleső bérházban lakott, szerény körülmények között. Uzsonnával fogadtak, kedvesek, előzékenyek voltak. Ez a kedvesség - úgy észleltem - kijárt a svájci "honfitársnak", de magyar származásomnak is. Oescht felvillanyozta a finn háborúval kapcsolatos érdeklődésem. Igen részletesen válaszolt kérdéseimre. Végigharcolta a "Téli háborút", a "Folytatólagos Háborút", sőt a "Finn-Német háborút" is, amire a szovjetek kényszerítették 1944 szeptember végén a legyűrt finneket.
Ahogy ő is elmondta, a "Téli háború" után, 1941-ben fordult a kocka. A finnek "Folytatólagos háborúját" a valóságban csak német katonai segítséggel tudták megvívni. E vonatkozásban Finnországnak is van némi "kényes pontja". Jóllehet a szükség diktálta, és nem utolsó sorban az akkor Hitler befolyása alá került finn közvélemény egy része kacérkodni kezdett politikailag a náci Németországgal. Pártocskák alakultak, amelyeknek célja "Nagy-Finnország" létrehozása (vagyis Szovjet-Karélia bekebelezése, a finn határ kibővítése a Szvir folyóig stb.), és akadtak - igaz nem sokan - olyan finn fiatalok is, akik önként Németországba utaztak, hogy a Waffen-SS kötelékében szolgálhassanak. Ezekről a mai történettudomány szívesen "megfeledkezik". Igaz, nem ez jellemezte a finnek "Folytatólagos Háborúját"...
A kormány és a hadsereg vezetői azonban mindvégig józanok maradtak. Nem osztoztak Hitler Wehrmachtja első évi oroszországi sikereinek örömében. Igyekeztek mindig és mindenütt hangsúlyozni politikai önállóságukat, bár a Németországból jövő élelmiszert, ipari és katonai segítséget (ami egyébként Berlin érdekében is állt) mindig is elfogadták. A hírhedt nürnbergi faji törvényeket Finnországban nem ratifikálták - ugyanakkor 1942-ben a finn kormány kiadta a németeknek azt a kb. tízezer európai zsidót, akik Hitler kopói elől Finnországba menekültek.
A finn kétarcú politikára továbbá jellemző az is, hogy Mennerheim marsall, a finn hadsereg főparancsnoka, jóllehet csapatai északi irányból megközelítették Leningrád városát, nem volt hajlandó a Néva parti metropolis ellen offenzívába lépni. Pedig a német hadvezetőség ezt követelte a finnektől: német-finn gyűrűbe szorítani Leningrádot, hogy a blokád teljes legyen. Mannerheim csak a Szvir folyóig nyomult előre. Ott - 20 kilométerrel Leningrád előtt - leállította offenzíváját. A németeknek megüzente: nem fűződik finn érdek a további előrenyomuláshoz. 1942-ben pedig abbahagyta csapataival a szovjet katonai utánpótlás számára létfontosságú Murmanszk vasútvonal elfoglalását célzó támadást.
A háború alatti Finnország belpolitikájában érvényesült a demokrácia. Ennek egyik próbaköve volt a finn zsidósághoz való viszony. Igaz, Finnországban elenyésző számú zsidó élt, de ezek ellen a helsinki kormány semmiféle náciszerű megtorló rendelkezéseket nem foganatosított. Finn hadtörténész barátommal több helsinki katonai temetőt felkerestünk. Többek között kivitt a zsidó temetőbe is. Megmutatta a Finnország függetlenségéért hősi halált halt zsidó tisztek, katonák síremlékét. "Hitlers fremde Heere" című - 1976-ban Düsseldorfban megjelentetett - könyvemmel kapcsolatban az egyik hadtörténész meg is jegyezte: "Ön a könyvében a finneket is Hitler ‘idegen hadseregeként’ aposztrofálta. Vajon mit szólt volna ahhoz a Führer, ha tudja, hogy az ő ‘idegen hadseregei’ között olyan egység is szolgál, amelynek parancsnoka - zsidó?" S a finn hadtörténészektől hallottam, hogy Mannerheim marsall, aki szeretett finom gúnnyal néha borsot törni a túl elszemtelenedett, Helsinkit látogató német-náci főtisztviselők, miniszterek orra alá, Heinrich Himmler német birodalmi SS-vezető finnországi látogatása alkalmával csupa olyan katonát és tisztet vezényelt ki nevezett fogadtatására, akinek faji hovatartozását illetően a német SS-vezetőnek nem lehettek kételyei...
(Később Genfben találkozhattam egy Finnországból Svájcba letelepedett zsidó kereskedővel. Ő a "Folytatólagos háború" alatt mint tartalékos főhadnagy, a finn ‘folyami tengerészet’ sorában egy gyorsnaszád parancsnoka volt a Ladoga tavon. Olasz gyorsnaszád kötelékhez osztották be. Ott és akkor tanult meg olaszul. Végig keményen harcolt a Vörös Hadsereg ellen. Több finn katonai - sőt olasz! - kitüntetés birtokosa lett. Háborús fényképalbumát nekem ajándékozta.)
A finnek egyébként - jogosan - büszkék arra, hogy a második világháború során azon kevés államok közé tartoztak Európában, amelynek területét idegen hadsereg nem szállta meg. Így is van. Az 1944. szeptember 4-i finn-szovjet fegyverszüneti megállapodás kizárta egy szovjet megszállás lehetőségét. Ez és más, a háború következményeivel járó megszorítások enyhítése többek között Mannerheim marsallnak köszönhető. A marsall lovas szobra Helsinki egyik főterén áll. A Főváros legszebb és leghosszabb útja is Mannerheim nevét viseli. Meglátogattam a finn marsall múzeummá átalakított lakóhelyét, amely egyaránt tükrözi egy kozmopolita svéd származású főúr, egy orosz cári tábornok és "Finnország marsallja" életének megannyi állomását. Nem "palota", még csak nem is "villa" a mi fogalmaink szerint, hanem egy nagyobb épület, a múlt század második felében épült, összesen 8-10 szobával, nagy könyvtárral (sok német, orosz, angol könyvvel, többek között kiböktem Schmidt-Pauli 1942-ben Horthy Miklósról írt német nyelvű, 1942-ben megjelentetett életrajzát is) és egy spártai egyszerűséggel berendezett hálószobával, amelyben egy tábori ágy szolgált Mannerheim éjszakai nyugvóhelyéül.
Amikor Finnországban jártam, a híres-nevezetes 1975-ös Helsinki Konferencia már évek óta hátunk mögött volt. A "ma" szemével felismerjük: 1975 volt a Szovjetunió és a szovjet blokk fejlődésének csúcspontja. Brezsnyev itt és ekkor érte el, hogy a nyugati hatalmak ismételten megerősítsék a szovjet befolyási övezeteit Európában (és máshol), és Moszkvát "szuperhatalomnak" ismerjék el. 1975-től azonban megkezdődött a szovjet birodalom hanyatlása. 1977-ben ezt persze nem észleltük. Finn barátaimat a finn-szovjet kapcsolatokról kérdeztem. Tudni akartam: hogyan látják ők országuk helyzetét Európa északi peremén, a szovjet birodalom határán? Összefoglalom válaszaikat:
Oroszbarátság? "Finnlandizálás?" Félgyarmati státus? Bizonyos jelenségeket Közép-Európában szeretnek felnagyítani, leegyszerűsíteni, rosszindulatúan interpretálni. "Mi kis nép vagyunk Európa eme peremén. Szomszédainkat nem válogathatjuk meg. Oroszország, illetve a Szovjetunió közvetlen szomszédunk. Moszkva élénken figyeli országunkat. Maga is érdekelt jelenlegi (1977) státusunk fenntartásában..."
Helsinkiben - és ez nem titok - több, mint 500 szovjet diplomata és kereskedelmi alkalmazott tartózkodott állandó jelleggel. A finnek persze tudták, hogy ezen "sereg" valójában kinek dolgozik és mit keres Finnországban. De józanul alkalmazkodtak a kényes helyzethez. Ismerték az orosz mentalitást. Hisz nyilvánvalóan a "helsinki ablakon" a többi skandináv országba is könnyen át lehetett kukucskálni.
Kekkonen elnökről érdeklődtem. Nevezett parasztpárti politikus, 1956 óta a Finn Köztársaság államelnöke, ebben az időben töltötte be 80. életévét. Demokratikus érzelmű politikus, aki évtizedeken keresztül megtanulta (és eredménnyel gyakorolta) a finnországi külpolitika "kötéltáncát" Kelet és Nyugat között. Általában az a nézet, hogy ő a megfelelő politikus megfelelő időben, megfelelő helyen. Akikkel beszélhettem, azok dicsérték Kekkonent. Már csak azért is, mert az ő ötlete volt, hogy az Európai Biztonsági Konferencia székhelyét 1975-ben Helsinki adhatta. Ezzel európai mértékben is felértékelte Finnország politikai helyzetét. Kekkonen ellen még politikai ellenfelei sem tudtak komoly érveket felvonultatni. Közszeretetnek örvendett, villáját egy szál rendőr őrizte, reggelenként tréningruhában futott a parkban és a háza körüli erdőségben. Bárki megszólíthatta s elbeszélgethetett vele. Kocsiját nem kísérte kék villogóval rendőrautó. Ha a közlekedési lámpa pirosat mutatott, az elnök sofőrje nem hághatta át a közlekedési szabályokat.
Keresem az ellenvéleményeket. Egyes konzervatív oldalról jövő ellenvetés: "Túl sokat kérdez Moszkvában. Szükség van erre?" Mások viszont azt tartják: nem baj, ha az oroszokat Finnország ügyében kicsit "foglalkoztatja"...
A finn-orosz viszony - ez az általános nézet - a hetvenes években normalizálódott. Helsinki ismerőseim szerint: "korrekt". A negyvenes évek végén a finnek - Kelet-Európa "szocialistásodása" tükrében - kommunista puccstól tartottak. Az ötvenes években Hruscsov főtitkári működése idején kezdtek feloldódni a finn-orosz görcsök. A szovjetek ez időben több olyan finn területet adtak vissza, amelyeket 1945 óta katonai biztonsági érdekekből maguknak tartottak (pl. Porkkal ud szigetét). Amikor aztán Leonid Brezsnyev lett Moszkvában a "főember", ismét megsűrűsödött a levegő a finn-orosz viszonyban. Lényegtelen, illetve nevetséges dolgok miatt zaklatták az oroszok a finn külügyminisztériumot.
(Egy ilyen "eset" volt a híres-nevezetes Kovaljev jegyzék is. Megírom, mert az máig érvényes következtetésekkel jár. Kovaljev szovjet követ 1969 körül felháborodva tiltakozott a külügyminisztériumban, mivel egy finn sörgyári címkén szerinte kimondottan oroszellenes rajzot terjesztenek. Valóban a Lapperentéből származó karjalai sörösüveg címkéjén két vitéz mérte össze szablyáját. Az egyik, aki a rajzon nyugati oldalon állt, európai stílusú zubbonyt és egyenes kardot emelt. Ellenfele, "kelet" felől igyekezett kivédeni az ütést. A rajz görbe karddal és keleti szabású zubbonnyal "ruházta fel" a harcost. "Mi ez, ha nem szovjetellenes provokáció?" - horkant nagyot Kovaljev, s a finnek derültségére a dologból politikai "ügyet" csinált. Persze sikertelenül. Tiltakozása azonban jó reklám volt a lapperentei sörgyárosnak. Megnőtt a bevétele, sörgyárát a szovjet diplomáciai jegyzék országos hírűvé tette. Ezen kívül új címkéket is nyomtatott. A két egymással hadakozó vitéz képe megmaradt, de újabb rajzzal bővült ki. A sörösüveg nyakán két férfi szablya helyett sörösüveggel koccint egymás felé és "skolt" kívánnak egymásnak...)
Helsinki szép város. Rendezett és ápolt utcákkal, terekkel, számos "zöld övezettel" tarkítva. A város központja, a kikötő negyed a 19. században épült utcasorokkal, két-három emeletes, kitatarozott épületeivel szolidságot és békés légkört sugároz. Különösen szépek a különböző pasztell színekben pompázó, még a cári időkben emelt impozáns középületek. Nyaranta tele a város külföldi turistákkal, sok japánt és amerikait látni. Jóllehet a Szovjetunió "szomszéd" - orosz turistákkal még véletlenül sem találkoztam.
Feltűnő, hogy az összes utcanév, a mozikban a külföldi filmekhez készített feliratok is kétnyelvűek. Finnországban ugyanis sok svéd él. Az összlakosság tíz százalékát teszi ki arányuk. Az ő identitásukat védik ezek - az élet többi területein ki kimutatható - kétnyelvű feliratok és egyéb írásos megnyilvánulások. Helsinkiben külön svéd napilap jelenik meg. A Mannerheim sugárúton Svéd Színház áll, a középiskolákban a svéd nyelvet oktatják. Sőt, kötelező tantárgy.
A Finn Nemzeti Könyvtárt is felkerestem. Igen szép, 19. század második felében épült - s könyvtárnak épült! - palota fogadott. Bensőséges olvasóterem, előzékeny kiszolgálás és gazdag könyv-, illetve sajtóanyag. Ez időben gyűjtöttem anyagot a Vörös Hadsereg megírandó történetéhez. Így Helsinkiben nézhettem át a korai "Pravda" évfolyamait, sőt számos brosúrára leltem - német és orosz nyelven - a Vörös Hadsereg húszas éveiről írt történetéhez. Amikor aztán - az illem kedvéért - a könyvtár igazgatójánál leadtam névjegyemet, másnap már üzenet várt: szívesen lát vacsoravendégként. Helsinki egyik kertvárosában, polgári kényelemmel berendezett lakásban fogadott este Anti H. úr. Közös témáinkról csevegtük át az estét. Finn szokás szerint nem takarékoskodtak az alkoholos italokkal. Amikor már éjfél felé ballagott az idő, H. úr egy érdekes - és a szovjet gondolkodásra jellemző - történetet mondott el. Megírom - jóllehet ma már ez valóban csak fura anekdotaként említhető.
A Finn Nemzeti Könyvtár tudós igazgatója nem kis gúnnyal elevenítette fel évi kétszeri találkozását leningrádi és moszkvai vendégeivel. Ezek a természettudomány, a technika és a matematika különböző területein tevékenykedő szovjet szakemberek voltak, akik a hatvanas és hetvenes évtizedekben évi 8-10 napot töltöttek a Finn Nemzeti Könyvtárban. Mindig nagy köteg könyvvel jöttek: nyugatnémet, brit, amerikai, illetve francia szakkönyvekkel, a nyugati könyvkiadás legújabb termékeivel. Kirakták maguk elé a Szovjetunióból hozott nyugati könyveket - s utána a kölcsönző szolgálattól kikérték ugyanezen könyveknek a helsinki könyvtárban meglévő példányait. Amikor a kikölcsönzött könyv - pl. számos matematikai vagy kémiai számítások tábláival - előttük volt, nekiálltak dolgozni. Oldalról oldalra összehasonlították a magukkal hozott könyvek oldalait a Finn Nemzeti Könyvtárban fellelhető testvér-kötettel. Az egész "szovjet csoport" álló nap ezt csinálta. Ez persze feltűnt a könyvtári felügyelőknek. Szóltak az igazgatóságnak. H. úr, aki a hetvenes évek elején került a direktori posztra, a történet csattanóját elődjétől hallotta. Az akkori igazgató - 1969-ben? - meghívta ebédre a "szovjet csoport" vezetőjét. Oroszul tudtak társalogni. Ital is akadt - mint írtam: bevett finn népi szokás szerint - az asztalra. Ez megoldotta a moszkvai vendég nyelvét. S amikor a finn könyvtárigazgató kirukkolt az őt érdeklő kérdéssel, miszerint mit csinál a "szovjet csoport" a nyugati könyvekkel, és mire való ez az időt rabló könyv-összehasonlítás, ámulatára, a moszkvai vendég a következő választ adta: Hát az úgy van, hogy a szovjet tudomány kíváncsi a nyugati természettudomány, illetve technika újdonságaira. A szakintézmények így Nyugatról beszerzik az őket érdeklő publikációkat. Ezeket a nyugati könyvkereskedők mindig leszállítják. Ez a "hihetetlen előzékenység" a moszkvai pártokosokban életre keltette a "bolsevik éberséget". Lehet, hogy a könyveket a csalafinta Nyugat a szovjetek számára ellenséges érzelemtől hajtva meghamisítja? Hogy a CIA, a francia, a nyugatnémet, a brit stb. titkosszolgálat a Moszkvából megrendelt szakkönyveket külön nyomtatja és ott a különböző képleteket, matematikai számításokat, kutatási eredményekhez vezető kísérletek leírását előre megfontolt szándékkal hamis adatokkal és ábrákkal látja el? Hogy így megtévesszék, késleltessék az élenjáró szovjet tudományos kísérletek eredményeit?
Nos, ezeknek a gondolatoknak jegyében születhetett meg a mindenható SZKP megfelelő ideológiai főosztályán az a "zseniális" ötlet: semleges területen, szovjet tudósok rendszeresen ellenőrizzék le a Moszkvának szállított nyugati szakkönyvek tartalmát a szóban forgó könyvek nyugati könyvtárakban fellelhető példányaival.
És ezt a bizarr ötletet - pénzt és időt nem kímélve - a szovjet szervek meg is valósították. Hogy pl. 1955 után Bécsbe is küldtek-e a nemzeti és egyéb könyvtárakba "tudós-összehasonlító-csoportot": nem tudom. Én csak a finn esetről tudok. S amikor ezt részleteiben meghallottam, ekkora ostobaságot csak keserű nevetéssel tudtam nyugtázni.
Befejezésül hadd említsem még meg, hogy Helsinkiben is találkoztam ama rég elhunyt brit-magyar humorista Mikes György-féle - a hatvanas években hangoztatott - "téziseivel": miszerint magyar embert mindenütt lehet a világon találni. Illetve, "mindenki magyar"!
Finnországi látogatásom utolsó napját Oesch finn altábornaggyal töltöttem. Vacsora közben valahogy ismét szóba kerültek a magyarok. Az agg generális hirtelen a fejéhez kapott. "Hát persze, hisz ezt eddig még nem is mondtam!", s felém fordulva megkérdezte: "Találkozott-e már Paasonen ezredes nevével...?" Nemleges, csodálkozó válaszomra azonnal jött a magyarázat: Paasonen Gyula Aladár Zoltán ezredes a "Téli" és a "Folytatólagos" háború idején a finn hadsereg parancsnoksága hírszerző osztályának volt a vezetője. Édesanyja magyar volt. Fiát megtanította a magyar nyelvre. Tökéletesen beszélte és írta "anya"-nyelvét. Magyarságát hangsúlyozandó, az anyja a finn családi név mellé csupa magyar keresztnevet adott. Paasonen ezredes rendkívül kedvelt volt a tisztikar körében. 1975-ben hunyt el. Egyike volt a finn-magyar nyelvközösség kutatóinak. S Oesch altábornagy emlékezetéből kikaparta azt a mondatot, amely - Paasonen szerint - mind finnül, mind magyarul ugyanazt jelenti: "Eleven halak úsznak a víz alatt" - "Elaevat kalat névat vedem alla..."

 

Megjelent: Archívum, 1999/1 január - február   

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.