MAGYAROK

1116850
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
658
913
5283
1105188
24757
157290
1116850

Te IP-címed: 54.158.183.188
2017-03-25 14:33

Emlékeztető

2012. február 18. szombat, 20:42

 

Saáry Éva

 

 

EMLÉKEZTETŐ

 

 

     Érthetetlen és nagyon lehangoló, hogy Magyarországon, az immár jobbra tolódott kormányzat sem emlékezik meg (legalább a kerek évfordulókon!) arról az óriási, önfeláldozó munkáról, melyet a nyugati emigráció évtizedeken át a forradalom szellemének ébrentartása, megismertetése terén végzett. Ezrével rendeztek konferenciákat, irodalmi műsorokat a világ minden részén, nem beszélve a tanulmányok és könyvek felmérhetetlen sokaságáról.     

     De hát, a magyar öngyilkos nép, nem látja a saját érdekeit. Ha egy napon csak egy családra való marad belőlük, mint a litvániai lívekből, maguknak köszönhetik, mert nem érdekli őket a határokon kívül élő véreik sorsa. Könnyedén lemondanak róluk, pedig más nemzetek (franciák, svájciak…) számon tartják minden emberüket, mert tudják, hogy nagy szükségük van rájuk.

     Térjünk azonban vissza 56-hoz! Döbbenetes, hogy a hazai média senkiről sem beszél a nyugatiak közül, az egész emigrációs tevékenységet a feledésbe taszítja.

     Részletes felmérésre nem vállalkozhatom (Gosztonyi Péter mondta, hogy erre “külön kutatóintézetet” kellene felállítani!), csak néhány nevet, életművet szeretnék példaképpen kiragadni a mellőzöttek tömegéből.

     Kezdjük mindjárt Tollas Tiborral, a Nemzetőr főszerkesztőjével, aki egész életét hazája és honfitársai ügyének szentelte, pedig tehetett volna mást is! Az ugyancsak elfeledett Gábor Áron mondta volt róla, „ha Tibor ilyen hévvel és lelkesedéssel jégszekrényeket árulna, milliomos lenne.” De végül még nyugdíja sem volt.

     A két híres könyv, a Gloria Victis 1948-49 és 1956 összeállítása nem is annyira hőstettnek, mint inkább csodának számít. Idegen költők rólunk írt verseit és azok magyar fordításait tartalmazza. Külön dicséretes, hogy erre a munkára, szép egyetértésben jelentkezett mindenki, politikai hovatartozásra való tekintet nélkül!

     De ugorjunk egyet, s tegyük fel a költői kérdést, hogy például Méray Tibor fontos művét, a „Nagy Imre élete és halála” c. tanulmányt hányan olvasták-olvassák, mennyire ismerik szép hazánkban? Beszéltek-e róla az évfordulókon? Kiadták-e újra?? Pedig, erre a szerzőre igazán nem lehet ráfogni, hogy „csendőrtiszt” volt. A kommunista oldalról indult, de megtisztulva 56 máglyatüzében, örökre híve lett (és maradt) a forradalomnak, s a párizsi Irodalmi Újság több évtizedes, nem részrehajló szerkesztésével, megérdemelné az elismerést.

     Ki emlegeti ma a berni Kelet-európai Intézet igazgatóját, Gosztonyi Pétert, aki egymaga könyvtárnyi dokumentumot vetett papírra és gyűjtött össze, nemcsak dicsőséges forradalmunkról (melynek tántoríthatatlan, kitartó híve volt), hanem a XX. század más fontos, magyar vonatkozású eseményeiről - méghozzá német nyelven is! Sokat írt a második viágháborúról, Horthy Miklós kormányzóságáról stb. Nagy érdeme, hogy személyesen felkereste és meginterjúvolta a még élő szereplőket. Ezt, hozzá hasonlóan, a magyar történészek közül, tudtommal senki sem tette meg. Mindig megértésre, objektivitásra törekedett.

     Az 1956-ról szóló talán legalaposabb munka azonban Csonka Emiltől származik („A forradalom oknyomozó története”). Ő ugyan csak a Szabad Európa Rádió müncheni “páholyából” kísérte figyelemmel a történéseket, viszont könyve szinte egyedül foglalkozik a robbanáshoz vezető úttal, a történelmi és néplélektani előzményekkel. Immár klasszikussá kristályosodott mondása, hogy a forradalom akkor kezdődött, amikor az első orosz katona magyar földre tette a lábát.

     A Kanadai Magyarságnál hosszú ideig szerzőtársam volt az egykor parasztpárti Kovács Imre. Önéletrajzát, többek között, én is méltattam. Címéül, akárhogyan is töprengett rajta, nem tudta azt adni, hogy “Magyarország felszabadulása”, “Magyarország megszállása” lett. Ő mondta azt is a 80-as években, hogy most már talán nem jönne el hazulról, de még nem látja elérkezettnek az időt arra, hogy visszatérjen.

     Mindezek csak önkényesen kiragadott példák, a teljesség igénye nélkül, hiszen még sok mindenkit kellene “feltámasztani”, például az ausztráliai Padányi Viktort, aki “A Nagy Tragédia” című, hatalmas művében a két világháború okait és eseményeit, következményeit elemzi. Nincs senkire sem tekintettel, csak a saját lelkiismeretét követi. Hányan olvasták Magyarországon ezt a korszakalkotó könyvet?

Az őstörténészekről nem is merek beszélni, pedig őket sem lenne szabad kihagyni, akkor sem, ha tételeik vitathatóak:  BaráthTibor, Bobula Ida, Fehér Mátyás Jenő

*

     Fentebb csak a történészek (némelyikéről) beszéltem, de nem feledkezhetem meg az írókról sem, bár itt a feladatom még nehezebb, hiszen nagyon sokan vannak. Márait és Wass Albertet még úgy-ahogy ismerik Magyarországon (megvan az anyagi oka és háttere), de a többieket? Kabdebó Tamásnak számos kötete jelent meg, de mégsem lehet látni ezeket a kereskedések polcain, az utcai árusoknál (pl. a Széll Kálmán téren). Alig tudnak róluk. Ferdinandy Mihály, Vajay Szabolcs nagy történelmi regényei ismeretlenek. Fejtő Ferenc roppant érdekes önéletrajza sem kapta meg még az őt megillető helyet. Borbándi Gyula összefoglaló tanulmányait is inkább csak a ”leárazott könyvek” soraiban láttam. Erről jut eszembe, hogy vaskos nyugati irodalmi lexikonát forgatva, szomorúan kell megállapítani, hogy az abban felsorolt szerzők közül, két kezemen meg tudom számolni, hányan szerepelnek Magyarországon. A végtelenségig lehetne sorolni a neveket: Békés Gellért, Bogyay Tamás, Csernohorszky Vilmos, Czettler Antal, Dénes Tibor, Domahidy András és Miklós, Cs.Szabó László, Fáj Attila, Juhász László, Skultéty Csaba, Szamosi József, Töttösy Ernő, Vadnay Zsuzsa, Vándor Györgyi, Vásárhelyi Vera… (Rengeteg fontos név kimaradt!) .Otthon csak annak van nagy hírneve és elismerése, aki valamely idegen nyelven írt és érvényesült, mint pl. Kristóf Ágota.

*

     Most olvastam a Bécsi Naplóban, Jánosi Antal tollából egy szép nekrológot a nemrég elhunyt Csokits Jánosról, aki egy ideig nyugaton élt (a SZER-nél is dolgozott), aztán végleg haza költözött. 1993-ban Berzsenyi Dániel-díjat, 2005-ben Arany János-díjat, 2006-ban József Attila-díjat, 2007-ben Balassi Bálint emlékkardot kapott. Mindez nagyon rendben van, hiszen kétségtelenül nagy tehetség volt. De vajon, más jelentős költőink miért nem kapnak semmit? Fáy Ferenc, Csiky Ágnes Mária, Elekes Attila, Tűz Tamás, Horváth Elemér, Mózsi Ferenc, Lökkös Antal, Tunyogi Csapó Gábor (ezek is csak kiragadott nevek) semmit sem érdemelnek?

*

      A rendszerváltás után, egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a határokon túli irodalmak minden nehézség nélkül integrálódni tudnak a hazaiba, csupán a tehetség és nem a lakóhely számít. A két világháború között ez így is történt. Molnár Ferencnek, Tamási Áronnak senki sem vetette a szemére, hogy nem pesti polgár.

     Zöldi László, akivel könyvéről kéretlenül írt recenzióm kapcsán ismerkedtem össze, két új hetilapot (Extra Vasárnap, majd Mérték) indított, s engem is meghívott munkatársnak. Egy kellemes ebéd keretében, fehér asztal mellett állapodtunk meg (ez lehetett régen a szokás). Írtam is nekik két-három karcolatot, melyek honoráriumát az Artisjus minden további nélkül kifizette.

     Aztán brutálisan megváltozott a helyzet. A hazai és a nyugati irodalmi körök között szakadás, sőt szinte ellenséges viszony keletkezett. Na, nem éppen Zöldi Lászlóra gondolok, de Ő is számot vetett az új helyzettel. Teljesen visszavonult a szekesztői, kiadói tevékenységtől (a fent említett lapok is megszűntek).

     Azóta, az elszakított területekről érkezőket még időnként, nagykegyesen figyelembe veszik, de a nyugatiak számára (egy-két nagyon ritka kivételtől eltekintve) nincs hely. Könyveinket, ha megjelennek is, nem reklámozzák, és nem is kerülnek az olvasóközönség elé. Az elvétve napvilágot látó cikkekért pedig külföldinek (akinek nincsen “adószáma”) fizetni sem igen tudnak. Reménytelen a helyzet!

     Talán még ide kívánkozik (gondolom, kevesen tudnak róla), hogy a nagy sajtómágnás, Vörösváry István, a Kanadai Magyarság főszerkesztője, 1992-ben azért utazott Budapestre, hogy megvásárolja a Szépirodalmi Kiadót. Az volt az elképzelése, hogy hazai és nyugati magyar könyveket párhuzamosan fog megjelentetni. Persze, az üzlet nem sikerült. Nem is annyira anyagi, mint elvi okokból. Otthon nem rokonszenveznek a nyugatiakkal, leírták őket.

 

2011

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Köszönjük a látogatást, kérjük nézzen vissza később is!

 

 

www.ungerska.se

 

 

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.