1159780
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
116
743
2192
1152960
16301
22169
1159780

Te IP-címed: 54.166.197.230
2017-05-25 06:55

"Találkozásaim" Mindszenty hercegprímással

2012. április 07. szombat, 20:49

 

Saáry Éva (Lugano, Svájc)

 

 

 

"TALÁLKOZÁSAIM" MINDSZENTY HERCEGPRÍMÁSSAL

 

 

 

 

     Sohasem találkoztam vele. Személyesen legalábbis nem. Mert látni, hogyne láttam volna - messziről.

     Mikor 1947-48-ban, a Mária-év alkalmából megrázó szentbeszédeit tartotta, én is ott szorongtam valahol a százezres, lelkes tömegben, s boldog voltam, ha sikerült elkapni egy szavát, megpillantani reverendája libbenő csücskét.

     Milyenek voltak ezek a prédikációk? Talán nem túlzok, ha azt mondom - mámorítóak. Egy ország szegezte rá a tekintetét: katolikusok, protestánsok, zsidók, mindenki, aki "nem lelé honját a hazában". Ő volt az egyedüli, akinek csodatevő képességében rendületlenül hittünk. És milyen nagy szükségünk lett volna akkoriban a Csodára!

*

     Első alkalommal 1947 nyarán szólt bele - ha közvetetten is - az életembe, amikor a véletlen kegye s Boroska István tisztelendő úr jóakarata folytán (aki hitoktatóm volt a Notre Dame de Sionban) bekerültem az agrár egyetemistáknak abba a csoportjába, amely az Actio Catholica pénzén és támogatásával belgiumi tanulmányútra indult. Mert ez volt a Hercegprímás egyik nagy terve: tömegesen Nyugatra küldeni a magyar fiatalokat, hogy világot lássanak, nyelveket tanuljanak, s aztán, ismeretekkel megrakodva, egy fölvilágosult, modern, magas színvonalú társadalom fölépítésében segédkezzenek.

     Szép álom! Harminc ifjú ember. Egy "kísérleti csoport", melyet más csoportoknak kellett volna követniük. - De nem követték, mert nem követhették. A miénk volt az első s egyben az utolsó is. Hazatértünk után döngve zuhant alá a "vasfüggöny".

     Emlékszem a reménykedő megbeszélésekre, az útlevélvárás izgalmára. Bonyolult volt már akkor is a helyzet! Egyik nap megígérték, másik nap elódázták, s amikor - hónapokig tartó várakozás után, talán valami személycsere következtében (?) - hirtelen kiadták, akkor sem lehettünk biztosak benne, hogy nem hoznak-e vissza majd bennünket a határról.

     (Tulajdonképpen, szomorú dolog, hogy az embernek megkönnyebbülést kell éreznie, mikor sikerül elhagynia a hazáját! Igaz, mi annak idején nem szándékoztunk örökre távozni. Hónapokig voltunk kint - intézetekben és családoknál -, de majd mindnyájan visszatértünk, mivel odahaza azt ismételgették, "ezt már guggolva is ki lehet bírni".

*

     1948 tavasza.

     Az érettségire kellett volna készülnünk, de nem készülhettünk. Olyan volt az iskola, mint egy "fölbolygatott méhkas".

     Az utcákon a kommunisták azt skandálták, Hogy “Munkát, kenyeret, Mindszentynek kötelet!”

     Az igazgató behozta a Hercegprímást elítélő nyilatkozatot azzal, hogy írjuk alá.

     Dermedt csönd. Én ültem az első padban. Nekem kellett fölállnom, hogy tolmácsoljam a Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium VIII/A. osztályának a döntését.

     - Úgy határoztunk, hogy nem írjuk alá.

     - Hogyhogy nem?

     Verebélyi Ferenc hirtelenharagú ember volt. A dühtől majd kicsattant az arca. A falak is remegtek az ordításától:

     - Hogyhogy nem??

     - Mert nem.

     Kirohant. Becsapta az ajtót.

     Megkönnyebbültünk. Abban a boldog tudatban ringatóztunk, hogy az ügy be van fejezve. Pedig még csak ezután kezdődött, s folytatódott - heteken át! Egyszer szép szóval, hízelgéssel, másszor fenyegetésekkel (érvekkel soha!). Aztán "váltott lovakkal". Szabó Pelsőczyné osztályfőnök - igaz, kényszerűségből, félelemből - egyenként hívta be a lányokat, és próbált a lelkükre beszélni. Mondta, "ez úgysem számít", ez csupán "formaság", mert hiszen a Hercegprímást így is, úgy is el fogják ítélni. Aztán hivatkozott a közelgő érettségire és arra, hogy kidobhatnak bennünket az iskolából.

     Újra és újra meg kellett ismételnünk a kurta, de nyomatékos választ:

     - NEM!

     Jött a szüleinkre utalás, s végső érvként a tanárok egyéni fenyegetettsége:

     - Szívetekre vennétek, hogy elveszítsük miattatok az állásunkat?

     Mi azonban már nem törődtünk semmivel.

     Egy, csupán egyetlenegy lány akadt a harminc közül, aki - opportunizmusból vagy gyávaságból? - aláírta az ívet. Sokáig kiközösítettük az osztályból, s bevallom, ma is kelletlen, rossz érzéssel gondolok rá.

     Természetesen, mindez Mindszentyn és Magyarország helyzetén nem segített. Egy csöpp elszánt, "értelmetlen" helytállás.

     (A végén mégis sikerült leérettségiznünk. Nem csaphattak ki az iskolából egy egész osztályt!)

*

     Mikor 1956 őszén, mint geológus, a felsőpetényi tűzállóagyag-bányához kerültem, fogalmam sem volt róla, hogy ott, a közelben tartják fogva Mindszentyt. Mások is csak annyit tudtak, hogy az Almássy-kastélyt nem lehet megközelíteni, mert ávósok őrzik, kutyákkal.

     Aranyos szeptember. Az ország népe egy kicsit könnyebben lélegzett. "Valami" volt a levegőben. De ebből mi keveset éreztünk. Fiatalok voltunk, ambiciózusak és - szerelmesek...

     Kubinyi Ferenccel a közelgő bányásznap előkészületeivel foglalkoztunk.

     - A katonaságtól kérünk harckocsikat, hogy egyengessék el a népünnepélyhez a terepet!

     Rokonszenves, fiatal katonatiszt fogadott bennünket, a rétsági páncélos iskola parancsnoka. (Azt suttogták róla, hogy nem Pálinkás az igazi neve, hanem Pallavicini és őrgróf, aki azonban - családja nagy megrőkönyödésére - "átállt" a kommunistákhoz, és hogy "hűségét" még jobban bizonyítsa, pestszentlőrinci ploretár lányt vett feleségül.)

     Az őrnagy nagyon készséges volt. Természetesen... hogyne segítene! A "hivatalos ügyek" elintézése után is eldiskuráltunk vele egy darabig.

     1956 ősze Felsőpetényben. Soha vissza nem térő, vidám ünnep. Előttem az akkor kiadott emlékbélyeg: széles mosolyú vájár, magasra tartott karbidlámpával.

     A mártírok feje fölött nem látni előre a glóriát. Ha akkor tudom, kivel beszélek, talán jobban megnézem, talán jobban igyekszem emlékezetembe vésni az arcát, a szavait. De nem tudtam.

     Pálinkás-Pallavicini volt az, aki Mindszentyt bánki fogságából, a Forradalom kitörése utáni napokban, harckocsival, diadalmenetben Pestre vitte. Ő volt az, aki ezért az életével fizetett.

*

     - Először csak egy évet kapott. - mesélte asconai emigrációjában Háy Gyula, aki cellatársa volt. - A felsőbb bíróság azonban (mint annyi más esetben) egy tollvonással súlyosbított: kötél általi halál.

     Az ítéletet azonnal végrehajtották.

 

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.