1162732
Ma
Tegnap
A héten
Múlt héten
Ebben a hónapban
Múlt hónapban
Összesen
309
946
309
1157588
19253
22169
1162732

Te IP-címed: 54.144.44.17
2017-05-29 17:01

Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetsége

2013. szeptember 26. csütörtök, 13:16
Írta: Saáry Éva

 

Saáry Éva

 

 

 

KÜLFÖLDI MAGYAR KÉPZŐMŰVÉSZEK VILÁGSZÖVETSÉGE

 

- Emlékezés Gyimesy-Kásás Ernőre -

 

 

 

     Ki gondol rá? Ki emlegeti? Senki. Hogy a Hazában nem tartják számon, azon nincs mit csodálkozni, de hogy mi is elfelejtettük! Mentségünk persze bőven akad: állandóan gyorsul az élettempó, egyre idegesebbek, egyre hajszoltabbak vagyunk. A halottakon - akik nem képesek többé harcolni az érdekeikért! - legjobb átlépni.

     Az 1966-ban és azután Budapesten megjelent adattárakban még a neve sem szerepel. Nagy Csaba 2000-ben napvilágot látott, “A magyar emigráns irodalom lexikona” című vaskos kötetében azonban, csodák csodájára, fölbukkan!

    Gyimesy-Kásás Ernő, festőművész, újságíró, 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson (halála pontos helye és dátuma ismeretlen, de nagy valószínűség szerint, megérte a 90 évet). Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Tizenöt éves korában került Gyárfás Jenő festőművészhez, akinek egyetlen tanítványa volt. Az érettségi bizonyítvány megszerzése után, a Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd Bécs, München és Párizs művészeti életének a megismerése után, 1925-ben rendezte első gyűjteményes kiállítását Budapesten. 1927-ben az Amerikai Egyesült Államokba utazott. Csikágóban, a Women World’s Fair Colosseumban lévő bemutatóján a magyar pavilont tervezte és rendezte, majd az International Travel Show tárlatán erdélyi tárgyú képeivel és székely népi bútorterveivel keltett föltünést. Ennek nyomán, Csikágó két legnagyobb iparművészeti üzletének a dekorálásával bízták meg. Több sikeres szereplés következett, majd 1935-ben visszatért Magyarországra, és csak az 56-os forradalmat követően hagyta el azt véglegesen, hogy az Újvilágban telepedjék le. Évekig a ruthefordi Fairleigh Dickinson University tanáraként működött. (Utolsó, általam ismert lakáscíme: 416 EAST 85th St. NEW YORK 10028, N. Y.)

     A festészet minden ágával foglalkozott, a portrétól a történelmi képig. Művészete “impresszionizmusba hajló”, de kiindulópontja határozottan naturalista. Egyik célja a Székelyföld szépségeinek a megismertetése volt. Mint újságíró, több nyugati magyar lapnak dolgozott.

     Én a 60-as évek közepén kerültem kapcsolatba vele, és ismertem meg azt a nagyszerű elképzelést és emberfeletti munkát, amelynek a terhét a vállára vette: föl akarta “térképezni” a nyugati magyar képzőművészetet, kapcsolatokat szándékozott kiépíteni a magányosan vergődő (a Hazában megtagadott) alkotók között. Az általa alapított “Külföldi Magyar Képzőművészek Világszövetsége” nevű egyesület ezt a célt kívánta szolgálni.

     Fáradhatatlanul utazott és szervezett, ha ezt a “szervezést” többen rendszertelennek, kapkodónak, mitöbb “dilettánsnak” is minősítették.

     Sok, máig tartó, értékes barátságomat neki köszönhetem (sokan köszönhetjük neki!), és ez, életművének a megítélésénél, súlyosan esik a latba.

    A Szövetség látatlanba kinevezett “svájci titkáraként” (ma is van még egy csomó nyomtatott levélpapírom) ismerkedtem össze közvetlenül-közvetetten, hogy csak példaként említsek néhány nevet, a németországi Aczél Máriával, Balogh Zoltánnal, Farell-Fazekas Péterrel, Kállay Tiborral, Pintér Romualddal, Sédy Máriával, a svájci Bartha Katalinnal, Beck Andrással, Bíró Józseffel, Haller Verával, Hermann-Csomor Zsuzsával, Jankovich Istvánnal, Keszy Andrással, Krump Évával, Kuchta Klárával, Mórocz Istvánnal, Ős-Nagy Istvánnal, Reiner Imrével, Selmeci Györggyel, Schwalm Lászlóval, Tscheligi Lajossal, Utwar Margottal, a franciaországi Bartha Sándorral, Kádár Józseffel, Gáll Ferenccel és számos tengerentúlival is.

     Némelyikkel a fent említettek közül gyakran összejöttem, egy-kettővel pedig sírig tartó, erős kapcsolatom alakult ki.

    Annak idején (1970-80 között) írtam azt a riportsorozatot, melynek egyes darabjai a Nemzetőrben, a Kanadai Magyarságban, majd Vadnay Zsuzsával közösen összeállított, 1983-ban, a SMIKK kiadásában napvilágot látott, “Érdekes emberek” című kötetünkben jelentek meg. (Máig bánt a lelkiismeret, hogy nem folytattam ezt a munkát.)

     Ernő sokat adott a külsőségekre. Akárhová ment, mindenütt luxushotelekben szállt meg (lealkudva ügyesen a szoba árát!), azok halljában tárgyalt mindenkivel. Nagy episztoláris tevékenységet fejtett ki. A Szövetség köriratait, de a magánleveleket is a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi (remélem, megőrzi!).

 

*

 

     A Nyugaton élő magyar festők, szobrászok helyzete sohasem volt - és ma sem rózsás. Az írók, ha nem is váltanak leveleket, de cikkeiken, könyveiken keresztül tudnak egymásról. A művészet nyelve ezzel szemben hiába “nemzetközi”, ha valaki nincs benne a helyi klikkekben, nehezen érvényesül, a Magyarországgal való kapcsolat pedig a kommunizmus majd fél évszázada alatt megszakadt - máig sem állt helyre.                      

     Egy-két alkotónak sikerült ugyan “befutnia” – Moholy-Nagy, Kemény, Vasarely nevét mindenütt ismerik –, de a nagy tömeg (a tehetségtől függetlenül) magányos vergődésre kényszerült-kényszerül, elkallódott-elkallódik.

     Sorolhatnám a tragédiákat! Pintér Romuald, Sédy Mária fiatalon öngyilkos lett, Krump Éva gyönyörű rajzait senki sem ismeri; Isten tudja, mi lesz a sorsuk, hová kerülnek?

     Ezeket a szétszórt magyar értékeket szerette volna az utókornak megmenteni – átmenteni – Gyimesy Kásás Ernő.

     Felesége New York-i ruhaszalonjának a jövedelme nagyrészt erre a szenvedélyes gyűjtőmunkára ment el, s el kell ismerni, nem kapott szemrehányást érte. Nagy sörösládákban álltak lakásán a külföldi magyar képzőművészek fényképei, meghívói, katalógusai. Igaz, rendszerezésükre, földolgozásukra már nem került sor, de a hatalmas anyag így is rendkívül nagy értéket képviselt.

    Most, hogy egy kicsit nyiladoznak a hazai kutatók szemei, és bátortalanul kezdik fölfedezni és számba venni az öt világrészben szétszórt értékeink maradékát, égető szükség lenne ezekre a dokumentumokra. De hol vannak? Próbáltam nyomozni utánuk. Senki nem tud róluk semmit.

     Ernővel, ha jól emlékszem, 1985-ben, a clevelandi IV.Magyar Világkongresszuson találkoztam utoljára, ahol egy fiatal nő társaságában jelent meg. Már nem volt szellemi képességei teljes birtokában. Úgy tudom, nem sokkal utána, bekerült egy öregotthonba.

     Gondoskodott-e, volt-e ereje és ideje gondoskodni hagyatéka sorsáról, vagy minden elveszett, szétszóródott, miként az, nyugati magyar értékeink esetében, oly szomorú gyakorisággal történik?

 

*

 

     Gyimesy Kásás Ernő halála óta senki sem akadt, aki megpróbálta volna az általa kezdett munkát folytatni, “tető alá hozni”. Kár!

 

 

Utóirat.

1977-ben, New Yorkban megjelent Gyimesy Kásás Ernő - Könnyű L. László közös könyve, „Külföldi Magyar Hivatásos Képzőművészek” címmel, amely fontos forrásmunka.

Vadnay Zsuzsával közösen írt, „Érdekes emberek” című könyvünk pedig, bővített formában, 2011-ben, az Antológia kiadónál látott ismét napvilágot.

 

01/13

 

 

 

Az oldal tartalma, sokszorosítás, audiovizuális vagy számítógépes másolatkészítés, nyilvános előadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag Saáry Éva örökösei (Luganó, Svájc) előzetes, írásbeli engedélyével használható fel. 

 

 

Honlapunkkal kapcsolatban bármilyen észrevétele, javaslata, hozzáfűznivalója van, kérjük írjon nekünk.!

A visszajelzések segítenek az oldal fejlesztésében.

 

E-mail: Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.

 

 

Ha tetszik honlapunk, ajánlja másoknak is!

 

www.ungerska.se

 

 

 

 

 

 

 

Északi Magyar Archívum. Felelős szerkesztő: Szöllősi Antal.
Copyright © 2011 Szöllősi Antal, Ungerska arkivet (Északi Magyar Archívum).
All Rights Reserved.